Folyamatában szerettem volna elmesélni a Holdbárka történetet, de a nagy érdeklődésre való tekintettel egy kis magyarázatot fűzök hozzá.
Az első és legfontosabb dolog, hogy véleményem szerint az ember, emberiség meglehetősen egocentrikus oldalról közelíti meg a nagy eposzok, mítoszok történeteit, elbeszéléseit. Nem bír elrugaszkodni a földtől, a Földtől, és mindig ego és geocentrikusan tud csak gondolkodni, mindig a Földet és önmagát teszi gondolatai középpontjába. Kíváncsian tekintget ki az univerzumba, de igazából csak azt tudja elképzelni, hogy önmaga van csak és a dolgok csak belőle indulhatnak ki.
Az én mesém teljes mértékben fordított gondolkodásmódot követ. Ami rajtunk kívül, a Földön, emberiségen kívül van, annak van prioritása, elsőbbsége és nagyobb fontossággal bír, mint a mi kis apró földi létünk.
Amikor reggelente lemegyek a műhelyembe, az udvarunk lépcsőjén hatalmas, fekete, óriáshangyák szaladgálnak. Egy kivágott fenyőfa tuskójában élnek, ott van az ő kis birodalmuk, világuk. Mikor végigszaladok a lépcsőn, óvatosan próbálom őket kikerülni, nehogy eltapossak egyet is. Ez este már nem mindig sikerül és a szomszéd gyerekek sem kíméletesek hozzájuk, gyakran maradnak hangyatetemek a lépcsőkön, amiket társaik elvisznek a bolyba. Biztos vagyok benne, hogy a hangyáknak fogalmuk sincs rólam és a gyerekekről. A hangyák szentirataiban, amiket a boly mélyén őriznek, egy különleges természeti jelenségként van leírva az, hogy időnkét megjelenik egy hatalmas valami, ami összelapítja valamelyiküket, majd tovatűnik, hogy később ismét megjelenjen és elragadjon valakit a populációból. Lehet, hogy van a hangyáknak is több elmélete erről a jelenségről, de rólam, Fehér Péterről biztosan fogalmuk sincs, nemhogy arról, hogy most született kislányom és gazdasági válság van Európában.
Ez a logikai eszmefuttatás nem újszerű, de hajlamosak vagyunk teljesen kizárni a hétköznapi tudatállapotunkból, holott ez nagy hiba.
A Védákban, India ősi szentirataiban van egy különleges elgondolás. A vízözön, amit mi emberek a fent említett ego és geocentrikus világképünkből adódóan csak a Földhöz kötve tudunk elképzelni, a Védákban egy kozmikus, periodikusan ismétlődő természeti jelenségként van leírva, ami hatalmas időtávlatokban nyilvánul meg oly módon, hogy a bolygók, csillagok közötti teret is kitölti és elönti a mindent elpusztító vízözön.
Folyt köv.
