2013. augusztus 23., péntek

El Camino – Az ÚT medál



Nemrég megkeresett egy nagyon kedves kisiskolás kori osztálytársam, hogy szeretné, ha készítenék neki egy medált. Az ékszer annak állít emléket, hogy a tavalyi évben végigjárta a Szent Jakab zarándokutat Spanyolországban. Bár ennek az útnak a legismertebb jelképe a fésűs kagyló, ő nem akarta, hogy csak önmagában legyen ez a szimbólum a medál.

Amikor feltettem neki az elkerülhetetlen kérdést, hogy számára legtömörebben és legrövidebben megfogalmazva mit jelentett az út, akkor ezt a választ kaptam (többek között):
„Figyelem. Figyelem önmagamra, az útra, mert könnyen el lehet tévedni és akkor csak kerülőutakon térhet vissza a helyes útra az ember.”

Akkor már egyértelmű volt számomra az ékszer, megszületett bennem a kép róla. Az oldalamat követők már ismerik azokat a gondolataimat, amik az élet, az út, az élet útvesztője, az élet labirintusáról megfogalmaztam, és természetesen a legutóbbi bejegyzésemet: „Az élet egy híd, ne építs rá házat!” bölcsesség is ebbe a filozófiai gondolatkörbe tartozik, mégis fogadják szeretettel az El Camino medál apropóján bennem felébredt gondolatokat.

Az élet csodás ténye, oly ragyogóan összetett, hogy hasonlatok ezreivel lehet leírni. Most mégis egy fogalomkörnél maradok, az Útnál.

Az élet egy útvesztő. Az élet egy labirintus. Elágazó ösvények kertje, mesebeli erdő. A közepén ott a szív, amiben lelkünk lakozik. Jelen esetben az út közepén a kagyló van, aminek szimbolikáját most nem fogom kifejteni, mert oldalakat töltene meg. A labirintus közepén elhelyezkedő kagylót úgy alakítottam ki, hogy bár az ékszer közepében van, mégis belevezet az útvesztő folyosója, be lehet járni és ki lehet belőle jutni. Bár a kagyló a medálban az útvesztő mértani közepe, az átjárhatóság szempontjából a medál minden pontjával egyenrangú rész.

Indulj el egy úton én meg egy másikon, s ahol egymásra találunk ott foglak szeretni.

Életünk az élet útvesztőjében való bolyongás. Néha, a szerencsések gyakran, vagy állandóan megtalálják, „elkapják” azt a fonalat, ami kivezet bennünket ebből a labirintusból. Az ember vágyódása arra, hogy megtalálja az akadályok nélküli helyes, egyenes utat teljesen természetes. Nem akarunk labirintust, nem akarunk útvesztőt. Egyenes, a végtelen-kék horizontba nyúló utakat akarunk, amin kacagva szaladunk tova.

De az élet nem ilyen. Az élet azoknak az elágazó ösvényeknek a kertje, ahol ébernek kell lennünk, hogy ne tévedjünk el. „Figyelem. Figyelem önmagamra, az útra, mert könnyen el lehet tévedni és akkor csak kerülőutakon térhet vissza a helyes útra az ember.”

Végtelen útvesztő, sűrű rengeteg, félek, hogy lelkem örökre elveszett.
Talán a madár az, ami majd elvezet, segít és végül az ösvényt megleled.

Az élet zarándokút. Jönnek-mennek a „kalandok”, az emberek, a kereszteződések.
Az, hogy mi viszi az embert ezen az úton, az a fontos. Elérni a sírt? Elérni valakit? Elérni a tengert?

Mindenkinek meg van a maga zarándokútja a maga célállomásával.

Éberség! Ismerd fel! Ha felismered, egyenessé válik az út. Az elágazó ösvények kertje hatalmas spirállá változik, ami vonzani fog a cél felé. Ismerd meg önmagad és megtalálod a helyes utat!

Indulj el egy úton én meg egy másikon, s ahol egymásra találunk ott foglak szeretni.
Végtelen útvesztő, sűrű rengeteg, félek, hogy lelkem örökre elveszett.
Talán a madár az, ami majd elvezet, segít és végül az ösvényt megleled.
Sohase hidd el, hogy az élet egy útvesztő, …………………………………………………..


És mindenki úgy fejezheti be, amilyen az ő zarándokútja.

Sohase hidd el, hogy az élet egy útvesztő,
a másikat szeretni sohasem lesz késő!

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter

2013. augusztus 21., szerda

- Amikor a Telihold elindul éjjel, hogy megfürödjön a Balatonban, akkor ilyen aranyszínű ezüst kagylókat hullat léptei nyomán, ami fekete gyöngyöket zár magába. Feketét, mint az éjjeli tó vize.
- Apa, ugye most viccelsz!?
- Az éjszaka nagyon titokzatos. Akár ilyen kincseket is rejthet.







2013. augusztus 14., szerda

„ az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”

"Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát sem értjük."

 

 Sok-sok évvel ezelőtt, mikor szerelemes leveleket írtam egy lánynak, és meghívott magához a szobájába, leültetett az ágyára, mellém húzódott, és az első kérdése ez volt: 
"- Péter, te olvastál már Hamvas Bélát?
 - Nem, nem tudom kiről van szó. Miért kérdezed?
 - Nekem nagy kedvencem. A leveleid ...- kissé elpirult. - Nagyon hasonlóan gondolkodsz, mint ő. Érdemes lenne elolvasnod valamit tőle! Biztosan tetszene."

Ez olyan régen történ, amikor Hamvas könyveit még ne lehetett boltban megvásárolni. Mivel a megyei könyvtárban nem találtam egyetlen művet sem tőle, a pedagógus könyvtárban próbálkoztam. Csodák-csodájára kétszer két kötetnyi narancssárga borítójú, akkor még nem tudtam, hogy cenzúrázott Karnevált találtam. Hamvas "legnehezebb" művét pár nap alatt olvastam ki. Nem kényszerből, szenvedélyből tettem. Ittam és értettem szavait.

"Az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön." A szerencsések esetében többször is. A legszerencsésebbek pedig fel is ismerik. Ha felismered az angyalt, akkor elkapod sorsod fonalát. Kezedben fogod tartani, hogy lassan felgöngyölítve kijuss az útvesztőből. Az angyal azért jön, hogy hazatalálj. Hív. Ő a küldött és a bizonyíték arra, hogy Isten nem "halott". Könnyes szemmel hívogat, hogy találj vissza hozzá. Hiányzol neki.

Inaséveim alatt mesterem mesélt egy különös történetet. Arról szólt, hogy édesapja találkozott a hasonmásával egy kicsi zalai vasútállomáson. Szembe jött vele a peronon. Ugyan olyan hosszú kabát, narancssárga sál, karimás kalap volt rajta, akár csak a kezében lévő bőrönd. Lassan elindultak egymás felé, tekintetük önmaguk szemébe mélyedt. Nem tudtak szóhoz jutni. Hosszan nézték egymás arcát megbabonázva és egyszer csak tovább indultak. Hátra sem néztek. Mentek  tovább a maguk útján.

A maguk útján? Vajon a magunk útját járjuk vagy egy olyan elvarázsolt sorsot, amit az évek alatt  lelkünkre rakódót porréteg eltorzult tükre mutat a számunkra?

"Íme, itt a Tó! Sima tükre  nyugtató." - kezdtem évekkel ezelőtt a verset. A folytatás pedig a következő:

Íme, itt a Tó.
Sima tükre nyugtató.
Arcod rajt a tükörkép,
Mozdulatlan öröklét.

Ha az ember felismeri és követi az angyalt, lelke tükre a valódi mivoltában fog felragyogni és biztos, hogy arra az útra fog lépni, amin bár imbolyogva, de hazatalál.

Figyeljetek és járjatok nyitott szemmel! Van úgy, hogy az angyal csak egyszer jön el az ember életében. Ha elhalasztja a lehetőséget, sokáig az útvesztő rabja marad még.






2013. augusztus 12., hétfő

Ez is elmúlik egyszer


    Ez az ékszerem, nem a legművesebb munkáim közé tartozik és a kivitelezése is sok megoldást rejt még magában, de mindig is szívügyem volt, hogy elkészítsem legalább a vázlatát ennek a gyűrűnek.
   Tekintsék ezt annak.
  Tíz évekkel ezelőtt, gimnazista koromban olvastam először ezt a keleti tanmesét kedvenc újságomban, a Kagylókürt magazinban. Azóta nagyon „divatos” lett ez a történet és biztosan sokan találkoztak különböző változataival, akár itt az interneten is. Még az is lehet, hogy kezd már elcsépelté válni, ettől függetlenül megosztom most itt az én változatomat is.


     Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagy király. Birodalma olyan hatalmas volt, hogy lassan már tényleg csak egy király élt a Földön, mindenki más az ő alattvalója volt. Azt gondolnánk, hogy az ilyen gazdagsággal megáldott ember a legboldogabb az ég alatt, de mesénk királya nem érezte így.
      Hiába volt a sok kincs, az ezernyi feleség, a „gondtalan” élet ígéretes reménye, a királyt különös betegség gyötörte. Nem testi kínok miatt volt elkeseredve, vagy gyógyíthatatlan kór fertőzte volna meg, hanem lelkét hánykolta különös természete.
   Volt reggel mikor úgy ébredt, hogy az öröm mérhetetlen hullámai árasztották el. Szinte önkívületben szaladt ki a palota kertjébe és mindenkit magához ölelt volna, ha lehetősége lett volna rá. Dalolt, énekel, megállás nélkül beszélt, még a legszomorúbb embert is képes volt mosolyra deríteni. Az udvari nép szerette, mikor ilyen volt a király, de gyakran tartottak attól is, hogy végtelennek tűnő örömmámorában kárt tesz önmagában, annyira meggondolatlanul viselkedett.
     Aztán eljött az este és másnap, mintha csak valami gonosz varázslat történt volna az éjszaka során, a királynak tovatűnt a felhőtlen boldogsága, könnyes szemekkel ébredt és szívét ismeretlen bánat és szomorúság öntötte el. Bármire nézett, mindentől sírásra fakadt, bármit mondtak neki keserűség lett úrrá rajta.
    Szenvedett a király a végtelen boldogság és a feneketlen bánat gyötrelmei között. Amikor épp nem volt sem ilyen és sem olyan a hangulata, harag és düh fogta el elátkozott sorsa miatt. Miért nem lehet olyan ő is, mint a többi egyszerű ember? Egyszerűen bánatos és egyszerűen boldog.
   Orvosokat hivatott a világ minden szegletéből, hogy gyógyírt találjanak betegségére. Jöttek is a kuruzslók, a tudós orvosok százával, de a király bajára semmi sem hatott. Nem volt pirula, gyógynövény vagy forrásvíz, ami orvosolta volna a király lelkét emésztő betegséget. Szerencséjük volt a próbálkozóknak, hogy a király éppen a boldogság mámorában úszott, mert ha a haragos pillatanában jönnek gyógyítani, akkor biztosan mindenki a fejét vesztette volna.
   Aztán mikor elment az utolsó orvos is, a király megint a bánat feneketlen kútjába zuhant. Ült a trónján a karfára támaszkodva és csak bámult üveges szemmel maga elé.
   Egyszer csak szél libbentette meg a terem égig érő függönyét és a hatalmas ajtón egy ősz szakállas öregember lépett be. Lassan a király elé sétált, árnyékot nem vetett a márvány kövezeten.
   - Uram királyom, életemet kezedbe ajánlom! Jöttem, hogy meggyógyítsalak!
   A király meg sem mozdult, tovább támasztotta bánatos fejét a trón karfáján és csak a szemét emelte a váratlan vendégre.
   Az ősz öreg, fellépdelt a lépcsőn és kinyújtotta a kezét a király felé. Tenyerében egy gyűrű volt. A király felült a trónon, elvette az ékszert az öreg kinyújtott kezéből és az ujjára húzta. Pont illett rá. Halvány mosoly jelent meg a király arcán, ahogy a gyűrűt forgatta és örökre meggyógyult.
A gyűrűn egy vésett felirat volt olvasható: Ez is elmúlik egyszer.




A bipoláris zavar vagy mániás depresszió pszichológiai meghatározása:

A bipoláris zavar (bipolar disorder (BD)) – úgy is ismert, mint mániás depresszió (manic depression (MD)) – pszichiátriai kórkép, utalva a mánia (vagy hipománia, vagy kevert fázis) és a klinikai depresszió (depressziós, vagy egykedvű/levert hangulat) váltakozásaira, egy hosszabb időtartamon keresztül.

Az egészséges átlagemberek által időnként tapasztalható feldobott jókedvvel, és levert hangulattal szemben egy bipoláris zavarban szenvedő beteg rendkívül szélsőséges hangulatingadozásokon megy keresztül, melyek akár hónapokig is eltarthatnak.

A legtöbb páciens már tizenéves kora vége felé mutatja a betegség egyes tüneteit. Ezeket a panaszokat gyakran pubertáskori zavaroknak tudják be. Nem ritka, hogy a helyes diagnózis felállítására akár 8 évet is várni kell, ami általában a 25–40 éves kor között történik meg.

A bipoláris zavar a teljes népesség kb. 1%-át érinti, így egyes becslések szerint Magyarországon 100 ezren, az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 3 millióan.

Forrás - Wikipédia


Kiegészítés 


   Több dolog is felmerült bennem. Az első az, hogy bár az örökkévalóság szempontjából minden elmúlik egyszer, de az ember, ha önmaga életére tekint a születése és végzete közötti időben, akkor bizony vannak olyan dolgok, amik ezen az időintervallumon belül nem múlnak el.

   Elmúlik-e a gyermekét elvesztett édesanya bánata még a saját életében? Elmúlik-e a "beteg" gyermekét nevelő szülő mindennapos szívszorítása? Elmúlik-e a halálos beteg ember fájdalma, hogy ő még élni akart?

   Nehéz kérdések.

   Életük végén biztosan, de ők nem ezt szeretnék, nem ezt szerették volna. Nem nyújt túl sok vigaszt az a perspektíva, hogy valami majd életük végével múlik csak el.

   Véleményem szerint a Varázs gyűrű gondolati ereje inkább a remény és a hit. A pillanat változásának a reménye. Hit abban, hogy, ami rossz, az idővel jobbá is válhat és természetesen, ha valami mérhetetlenül jó, akkor az éber figyelmeztetés, hogy vigyázz, fogadd alázattal, kegyként a mértéktelen "jót", mert nem tart örökké.

   A legnagyobb varázslat mégis azokban az emberekben zajlik, akik az életre szóló bánatukat mosollyal az arcukon viselik. Őszintén tudják a mindennapi életükben, sorsuk tragédiájában is a jót meglátni és erővel, méltósággal, türelemmel viselni.

    Ők azok, akik szívükben viselik a varázs gyűrűt.




 Fává válni

  Úgy érzem, hogy az ember „mindent” tud a fákról. Nem lehet olyan dolgot említeni, ami ne élne mélyen a lelkünkben a fákkal kapcsolatban. Alapvetően az összes gondolat, szimbólum, jelkép, amit megemlítünk velük kapcsolatban, egy tőről fakad, és szoros kapcsolatrendszerre épül fel.
 

  Hamvas Béla „Fák” című műve, vagy Jankovics Marcell „Fa” című könyve után mindig ismétlésekbe bocsátkozhatunk csak, mert azokon túl, amit ezekben az írásokban lehet a fákról olvasni, nem nagyon lehet többet megfogalmazni.

   Ettől függetlenül szeretnék egy személyes gondolatot megosztani, ami bár belőlem ered, ki tudja már, hogy mitől vagy mikor ébredt fel bennem.

   Véleményem szerint a FA, az ÉLET, a talpra állt ember szimbóluma. Nem írom azt, hogy a léleké, mert a Fáknak is lelkük van, hanem az összes tulajdonságukból eredően párhuzamot lehet vonni a fa és Ember között. A Fa önmagában testesíti meg a férfit és a nőt, egyszóval maga a nagybetűs Ember, Emberiség. Ahogy a világ megbecsüli a fákat, úgy becsüli meg önmagát is. Amilyen állapotban vannak a fák a világon, olyan állapotban van az emberiség is. Amíg az erdőket irtják, egymást is fogja az ember, és amíg a fákat nem tudja szeretni, addig háborúk lesznek a földön.

   A Fa a földből nő és az ég felé tör. Az apró magból, hatalmas élőlénnyé terebélyesedik. A „láthatatlan” életerő megtestesült „szobra”. A Föld és az Ég táplálja.

Az ember „anyagból” lett és a szellemre szomjazik. Apró magból született és a család révén hatalmas „élőlénnyé” terebélyesedik ki. Az ember a testet öltött életerő. Pont, ahol az Ég és a Föld összeér.

   A mesék égig érő fái mi vagyunk, vagy azok, akik szeretnénk lenni.

   Sok-sok évvel ezelőtt, szerelemtől ittasan nekidőltem a cserépkályhánknak és ez a vers éledt fel bennem.

Fa lett belőlem,
égig érő fa.
Ágaim, vágyaim madarak otthona.
Csúcsom az égbe ér,
lelkem elköltözött,
út lettem ég és föld között.


   Engedjük magunkat "fává" válni!





2013. augusztus 11., vasárnap

Létra


  Apai nagyszüleim háza Pusztamagyaródon pont a templommal szemben állt. A misére igyekvő emberek udvarunkba tették le mindig a bicikliket, hogy ne kelljen feltolni őket a templomdombra. Onnét sétáltak fel gyalog az istentiszteletre.
Mise előtt és után, falusi emberek csoportja beszélgetett a kút körül, ücsörgött a nagy gesztenyefa alatt a padon. A baromfiudvar pajtájából figyeltem őket a létra tetejéről.

   Egy csillagporos éjjel kimentem az udvarra és a kutat megkerülve, az öreg ház és a pajta közötti lejtős füves réten egy gyönyörű pávát pillantottam meg. Óvatosan lépdelt, és ahogy az összezárt farkát húzta a sötétben a földön, lépésenként elhullajtott belőle egy-egy hosszú tollat.
   Csöndben osontam utána és markomba gyűjtöttem az összes pávatollat, amit maga mögött hagyott. Már egy nagy csokor volt belőle a kezembe, mikor a pávát szem elöl vesztettem, eltűnt az árnyéka az öreg ház mögött. Álltam az éjjeli ég alatt, kezemben a rengeteg pávatollal. Felnéztem a végtelen ég sötétlő mélységébe és egy hirtelen mozdulattal feldobtam a tollakat a levegőbe. Szivárványos tűzijátékként terültek el a mennybolton, egy sem hullott vissza belőlük. Szívem megtelt égi szerelemmel és könnyes szemmel néztem utánuk. A pajta hátának létra volt támasztva, egészen a cserepes tetejéig. Felmásztam rajta, hogy közelebbről lássam a színes csillagokká változott pávatollakat. Mikor felértem a tetejére, egy cseppet sem kerültem hozzájuk közelebb, de a tető cserépfedelén egy rést pillantottam meg. Bemásztam rajta és a pajta padlásán egy öreg kincsesládára bukkantam. Nem volt rajta lakat, így bátran kinyitottam. Hogy pontosan mi volt benne, nem tudom leírni, de azaz érzés, ami ismét átmosta lelkemet, ugyan az volt, mikor a tollakat az égbe hajítottam.

   A történet második része természetesen egy álmom volt, örök tanulságként: „Szórd szét kincseidet - a gazdagság legyél te magad.”
Ha valaki kincseit az égbe borítja, akkor maradék nélkül megtalálja őket a földön is.

   Egy titkot el kell árulni magamról. Nem hiszek az evolúcióban. Vagyis nem abban a vallásban, amit evolúciónak neveznek. Szerintem az ember mindig is létezett és közelebb áll az angyalokhoz, mint a majmokhoz. Ha a létrát megcsavarod spirál lesz belőle. DNS spirál. „ Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

   A létra mindannyiunkban benne van.

   Mindannyiunknak lehetősége van arra, hogy fokain felfelé vagy lefelé lépdeljen.
   Felfelé hazatalálunk. Lefelé távolodunk otthonunktól.
   Érdemes a "tériszonyt" legyőzni, hogy még a földön megtaláljuk égi kincseinket, amit annak idején elszórtunk.







  ... és kész. A lélek hiányzott még belőle. Egy csepp lélek, amit a Holdkő szimbolizál, mivel egy hölgy fogja hordani, aki biológusként diplomázik holnap. A medál mindig emlékezteti majd, hogy egy csepp lélek mindig kell az élethez, különben a világ csak holt anyag.





Egy kedves hölgy az Életszépítőktől interjút készített velem. Ha valaki esetleg jobban megszeretne ismerni, akkor szívesen ajánlom a beszélgetést:

http://eletszepitok.hu/feher-peter-otvos-egszeresz/