Kevesen, de egyre többen tudják, hogy a tulipán
virág a belső-ázsiai sztyeppék őshonos növénye. A tulipán többnyire csak Belső-Ázsiában
nyílott és nyílik vadon. Európába Törökországon és Erdélyen keresztül terjedt
el.
A tulipán mindig is ott virágzott a szabad ég alatt
a füves pusztákon, a végtelen csillagos égbolt alatt, ahol a természettel
együtt lélegző nomád népek élték mindennapi életüket. Azoknak az embereknek a
lába előtt virágzott, akik nem falakat, nem erődítményeket építettek maguk és a
természet közé, hanem minden reggel, mikor napfelkelte előtt felébredtek és
kiléptek sátrukból, tulajdonképpen nem ki, hanem beléptek magába a természetbe,
mélyet szippantottak a friss levegőből, végigtekintettek a táj és világ
végtelenségén, maguk is egyé váltak a természettel. Minden reggel
újjászülettek, mint a csecsemő az első lélegzetvételkor.
Ezek előtt az emberek előtt nyílt a tulipán a
mezőn, ahol lovaik legeltek. Ezek előtt az emberek előtt varázsolta a rövid,
szinte villanásnyi tavasz minden évben színes tulipános szőnyeggé, nem is
szőnyeggé, hanem hullámzó virágtengerré a mezőt. Persze, hogy ilyenkor az ő
szívük is felmelegedett. A tulipán lopta a melegséget a szívükbe. Szerették a
tulipánt, és akit igazán szerettek, annak is tulipánnal jelezték. A szeretett
virág a mindennapi életük része volt. A tulipán motívum megjelent a
lószerszámokon, sírboltjaik felett, fafaragásaikon, ékszereikben, viseletükön.
A tulipán virág az ázsiai nomádok számára szinte az
egyetlen virág volt azon a tájon. Minden évben egyetlen egyszer varázsolt a
természet ilyen színpompás csodát a szemük elé. A gyorsan, pár nap alatt
virágzó, majd szirmait lehullató virág éppen ezért lett számukra az élet, a
villanásnyi élet, a pompázás, a ragyogás és elmúlás jelképe is. De a reményé és
az újjászületésé is, hogy a Teremtőjük az új tavasz eljöttével nem veszítette
el a bizalmát feléjük. Ezért lett művészetük szinte már „vallási” alapmotívuma
a tulipán.
Valahol messze fent, ahol szívünk égi virágának
gyökerei is erednek, magyar kultúránk és népünk összekapcsolódik ezeknek a
nomád embereknek a szívével.
Aztán a tulipán virág, a messzi rónák végtelen kék
égboltja alól, eljutott nyugatra is. Ahogy már írtuk, Erdélyen és
Magyarországon keresztül.
… és ahogy a legtöbb dolgot, amit megérint a
„lenyugvó nap” fénye, átváltozott. Átváltozott hatalmas Holland tulipánmezőkké,
ahol már aratják őket. „Vágóhídra” kerültek a tulipánok is. A „szent” tulipánok
is. Az emberek elfeledték a virágiparral együtt, hogy ott messze, Ázsia
szívében, ahol a tulipánok szabadon nőnek a hullámzó mezőtengereken, nincsenek
falak az emberek szívében, nincsenek falak a lélek és a természet között, csak
a szerelem.
Azt azonban egyetlen egy laboratórium sem tudta
kiölni a tulipánból, kísérletezhettek bármennyit is a színével és a formájával,
„nemesíthették” bármennyire is „külcsínét”, hogy a tulipán mindig is magában
fogja hordozni a tavasz, a szerelem és a szabadság esszenciáját.
… és azok az emberek, akik szívük virágának
tulipánt nevelnek, mindig is az élet, a szabadság és a szerelem szellemét
fogják követni. A tulipán kincs, és az a szív is, aki magában rejti ezt a
virágot, világot.
