Holdbárka - Vízözön

 Fent az égen magasan a felhők felett furcsa csillogás jelent meg. Mint a cseppkövek a barlang boltozatán, úgy ereszkedtek alá az égből a hatalmas víznyúlványok. Valamelyik előbbre tört, valamelyik lemaradt, egyre több és több jelent meg, mögöttük az égbolt összefüggő vízréteget alkotott, lassan közeledett a bolygó felszíne felé. Minden ötlet reménytelen volt a menekülésre. A teljes pusztulás várt a világra.
A lassan nyújtózkodó vízoszlopok alatt, mint ezernyi megriad rovar cikáztak a légi járművek. Nehéz megmondani hova igyekeztek, de talán az egyetlen céljuk a hazaérés lehetett. Az utolsó hazatérés.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Noé bárkája emelkedni kezd a bolygót elöntő vízözön mélyéről, bár akkor már nem lehetett tudni, hogy hol van a fent és hol van a lent. A víz elárasztotta az egész univerzumot a legfelsőbb bolygórendszerekig. A bárka kezdett távolodni a régi Föld felszínéről, maga mögött hagyva a sok-sok százezer éves otthont, a világot, amit valaha emberek népesítettek be, és ami most örökre elpusztult és feledésbe merült a vízözön hullámai alatt az örökkévaló időben.

 Vajon hova tart a bárka belsejében az élet megmaradt szikráival? Mi lesz vele? Csak sodródik a mindent elárasztó víz mélységében? Nem lehetett tudni, de valahová mindig minden tart, vagy valamihez mindig tart valami

 

 A bárka sodródott a mélyben, terelgette a hatalmas  hal. Végigúszott a bolygó metropoliszai fölött, ahol az épületek valaha az égig értek. Most már se ég, se föld nem volt. Csak a pusztulás.

A fény egyre csak fogyott és a víz mélye kezdett sötétbe borulni.

Ahogy egyre sötétebb lett úgy kezdett a hatalmas bálna egyre jobban világítani. Fluoreszkált a teste és ahogy kerülgette a bárka gömbjét, megcsillant fémes felületén a hal fénye.

Csak a szívveréshez lehetett viszonyítani az időt, hiszen nem voltak már csillagok, se bolygók, amiknek járása irányt mutatott volna. A végtelen sötétség terült el mindenütt.

Mikor a bárka már jó ideje a vízözön sötét mélységeiben úszott, olyan volt, minta nem is vízben lenne, hanem az űrben. Minden ami körülvette, egyforma volt. Nem volt sem lent, sem fent, csak az egyforma sötétség. Hogy a bárka mozgott vagy körülötte az egész világ, nem lehetett eldönteni. Napok teltek el azóta, hogy az utolsó csillagok is kihunytak az égen és a víz alatt úszó bárkára a teljes sötétség borult. A fénytelenség olyan, mint a semmi. Majdnem olyan. Ha kívül nincs semmi, akkor az ember csak egy irányba fordulhat. Befelé. Ha a külvilág összezsugorodik és visszahúzódik az emberbe, akkor az olyan, mint a halál. Elkezdődik a befelé utazás. A léleknek már nincsen támpontja kívül, így elkezd befelé tükröződni. A belső világ kitágul és elkezd utazni a Szív felé. Ezen a küszöbön volt a bárka. Az élet és halál pengeélű, talán nem is létező határán.

Aztán történt valami. Valahol az iránytalan térben megjelent egy fénysugár. Egy fénypont.

A hatalmas bálna kezdett élénkebbé válni és egyre gyorsabb úszott a bárka  körül. Spirális örvényeket kavart és húzta maga után a bárkát.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Három világ

 

Néha eltűnődöm Escher grafikája fölött. Nagyon szeretem. Ő a "Három világ" nevet adta neki, bár az én véleményem az, hogy lényegesen több látszik rajta. Persze kinek mit jelent az, hogy világ.

A papír lapja, amire a képet rajzolta csak két dimenziós. Egy sík lap. Mégis, amit teremtett rá, egy egész univerzum. 

Kinek mit jelent az, hogy világ? Kezdjük a mélyén.

A halnak a világ a tó mélye.  Ezernyi búvóhelyével, táplálékával, örömével és félelmével. Vajon világ-e neki az ég és a lég, mikor feltekint a tó mélyéről? Világ-e neki a madár, a faág, a Nap, amit nem érinthet, csak szemlélheti őket? Ki tudja?

A víz tükre a határ. A határfelület. Ott néha találkozik a lent és a fent. Két világ határa. Egy hajszálnyi pengeél, ami talán nincs is, mert melyik fizikus tudná megmutatni azt a pontot, ahol a víz és a lég találkozik. A végtelenségig lehetne nagyítani. Mégis van.

Rajta úsznak a levelek. A levelek az üzenetei a fenti és kinti világnak. A halacska látja, hogy lehull a fáról a levél. A határfelületen megérintheti azt, amit amúgy nem tapasztalhatna meg soha. Bár a levél száraz és nem olyan, mikor zölden a fa ágán csüng, mégis egy üzenet a fenti világból.

A tó mélye a hal világa, a víz tükre a határ.

A parti fák magukat is szemlélhetik a vízben. A hal sohasem teheti meg ezt. A fák az égig érnek és gyökerük a mélyből ered. Ha magukat akarják megismerni, a vízbe tekintenek, ha a szabadságot, az égbe.

Vajon mit gondolhat a hal a fákról? És mit gondolhat a fa a halról? Valószínű semmit.

… de nem csodálkoznék azon sem, ha egyszer kiderülne, hogy többet tudnak egymásról, mint mi emberek. Mint mi emberek egymásról.

Vajon van-e nekünk embereknek olyan határunk, mint halnak a víz tükre? Vannak-e világok, amiket nem érinthetünk, csak szemlélhetjük őket? Vannak-e levelek abból a világból? Érinthetjük-e őket valaha?

Egyszer biztosan.

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter

A kép Maurits Cornelis Escher garafikája. A címe: Three Worlds – Három világ