Holdbárka - Vízözön

 Fent az égen magasan a felhők felett furcsa csillogás jelent meg. Mint a cseppkövek a barlang boltozatán, úgy ereszkedtek alá az égből a hatalmas víznyúlványok. Valamelyik előbbre tört, valamelyik lemaradt, egyre több és több jelent meg, mögöttük az égbolt összefüggő vízréteget alkotott, lassan közeledett a bolygó felszíne felé. Minden ötlet reménytelen volt a menekülésre. A teljes pusztulás várt a világra.
A lassan nyújtózkodó vízoszlopok alatt, mint ezernyi megriad rovar cikáztak a légi járművek. Nehéz megmondani hova igyekeztek, de talán az egyetlen céljuk a hazaérés lehetett. Az utolsó hazatérés.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Noé bárkája emelkedni kezd a bolygót elöntő vízözön mélyéről, bár akkor már nem lehetett tudni, hogy hol van a fent és hol van a lent. A víz elárasztotta az egész univerzumot a legfelsőbb bolygórendszerekig. A bárka kezdett távolodni a régi Föld felszínéről, maga mögött hagyva a sok-sok százezer éves otthont, a világot, amit valaha emberek népesítettek be, és ami most örökre elpusztult és feledésbe merült a vízözön hullámai alatt az örökkévaló időben.

 Vajon hova tart a bárka belsejében az élet megmaradt szikráival? Mi lesz vele? Csak sodródik a mindent elárasztó víz mélységében? Nem lehetett tudni, de valahová mindig minden tart, vagy valamihez mindig tart valami

 

 A bárka sodródott a mélyben, terelgette a hatalmas  hal. Végigúszott a bolygó metropoliszai fölött, ahol az épületek valaha az égig értek. Most már se ég, se föld nem volt. Csak a pusztulás.

A fény egyre csak fogyott és a víz mélye kezdett sötétbe borulni.

Ahogy egyre sötétebb lett úgy kezdett a hatalmas bálna egyre jobban világítani. Fluoreszkált a teste és ahogy kerülgette a bárka gömbjét, megcsillant fémes felületén a hal fénye.

Csak a szívveréshez lehetett viszonyítani az időt, hiszen nem voltak már csillagok, se bolygók, amiknek járása irányt mutatott volna. A végtelen sötétség terült el mindenütt.

Mikor a bárka már jó ideje a vízözön sötét mélységeiben úszott, olyan volt, minta nem is vízben lenne, hanem az űrben. Minden ami körülvette, egyforma volt. Nem volt sem lent, sem fent, csak az egyforma sötétség. Hogy a bárka mozgott vagy körülötte az egész világ, nem lehetett eldönteni. Napok teltek el azóta, hogy az utolsó csillagok is kihunytak az égen és a víz alatt úszó bárkára a teljes sötétség borult. A fénytelenség olyan, mint a semmi. Majdnem olyan. Ha kívül nincs semmi, akkor az ember csak egy irányba fordulhat. Befelé. Ha a külvilág összezsugorodik és visszahúzódik az emberbe, akkor az olyan, mint a halál. Elkezdődik a befelé utazás. A léleknek már nincsen támpontja kívül, így elkezd befelé tükröződni. A belső világ kitágul és elkezd utazni a Szív felé. Ezen a küszöbön volt a bárka. Az élet és halál pengeélű, talán nem is létező határán.

Aztán történt valami. Valahol az iránytalan térben megjelent egy fénysugár. Egy fénypont.

A hatalmas bálna kezdett élénkebbé válni és egyre gyorsabb úszott a bárka  körül. Spirális örvényeket kavart és húzta maga után a bárkát.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------