Fohász az időutazóhoz

Letette pallósát a nyár

Koszorút font az ősz

Télre a szívem is megfagy már.

Jön-e még tavasz?

  - Tessék itt vagyok. Leborulok előtted, mindenemet neked adom. Mire van szükséged?

  Az időutazó felemelte a fejét és lenézett a gép tetejéről a nőre. Félretette a szerszámot a kezéből, megtörölte tenyerét egy piszkos rongyban és leugrott a gép egyik párkányára, majd lemászott a földre a létrán.

  - Rendben van. Elmondom mire van szükségem. Több dologra is.

  A nő figyelmesen végighallgatta, majd szó nélkül megfordult és útnak indult.

  Pár hét múlva, mikor visszatért, az időutazó még mindig dolgozott a gépen.

 - Tessék. Bejártam végtelen sivatagok mélyét. Jéggé fagyott szívem hűtötte lelkem forróságát.   Elértem a barlang bejáratához, ahol az istenek őrizték a kristályt. - Nem hiszek bennetek! Engedjetek! - kiáltottam.

  - Mi a jelszó? - kérdezték ők.

  - Jelszó? Minden jelszót elmondtam már. Minden jelszót kimondtak már. Mi kell még nektek szívem mérhetetlen fájdalmán túl? Jelszó? Tessék. Mondok egyet: nyolc!

Beengedtek. Itt van a kristály.

  Az időutazó kezébe vette a követ és felmászott a gép tetejére. Belepróbálta egy furcsa berendezés közepébe és visszament a nőhöz.

  - Jól van. Most szükségem lesz a folyadékra. Mondtam hol keresse.

  Pár hét múlva a nő ismét visszatért a tisztásra, ahol az időgép állt. Fáradt és meggyötört volt. Ruhája szaggatott, testét sebek borították. A férfi abbahagyta a szerelést és kérdően nézett rá.

  - Eljutottam a nagyvárosba, megtaláltam a laboratóriumot. Elloptam a szert és elrejtettem. A rendőrök elfogtak, börtönbe zártak és megkínoztak. Azt akarták tudni, hol van és miért van szükségem a szerre. Nem árultam el nekik az igazat. Azt mondtam, megittam a mérget, hogy enyhülést hozzon lelkem szenvedésére. Elhitték. Megszöktem, megkerestem a rejtekhelyet, és most tessék, itt van a szer.

- Nagyon jó! - mondta az időutazó és beletöltötte a kémcsőből a furcsa folyadékot egy kicsi tartályba.

- Már csak a gömbre van szükségem. - fordult a nőhöz az időutazó.

  Teltek múlta a hetek. Az időgép készen állt az indulásra. A férfi minden nap türelmetlenül várta a nőt.
   - Sikerülnie kell! - mondogatta egyfolytában. - Sikerülnie kell. Már az őrület határát súrolta a türelmetlensége, mikor egy holdvilágos éjjel megjelent a nő a tisztáson. A kimerültségtől térdre rogyott, alig hallható hangon elkezdett beszélni.

  - Mindent megtettem, amit kértél. Életem lassan véget ér, minden erőm elhagyott. Kérlek téged, könyörgöm neked, had menjek én! Az eltelt napok végtelen ürességében minden dolog csak fájdalmas visszhangja volt emlékeimnek. Had menjek én! Hatalmad nagyobb bárminél. Bánatomra nincs orvosság, csak a géped. Kérlek, had mehessek! Az elveszett boldogságom kincsestérképe a te kezedben van. Visszaadhatnád életem ragyogását! Had mehessek én!  - de nem tudta folytatni, mert összeesett.
  Odalépett hozzá az időutazó és elővette a zsákból a fénylő gömböt. A nő még látta, hogy felmászik a gép tetejére, beleejti a gömböt egy hosszú csőbe és visszamászik a létrán a gép oldalához. Apró számokat és betűket írt a kijelzőre. Egy város koordinátáit és egy dátumot. 2012. július 7. Pécs. Magyarország.

  Azon a csillagporos éjjelen két időutazás történt. Egy kifelé és egy befelé. Egy a szív hídjain egy pedig az idő hullámain.

Az élet labirintusa

Kedves hozzám látogatók!

Ebben az albumban egy nagyon elgondolkodtató témát szeretnék az érdeklődőkkel megosztani. Amit leírok benne, nem tényként fogom állítani és nem valamiféle kinyilatkoztatásnak szánom, hanem beszélgetni szeretnék róla. Bizonyára többen hallottak már erről az érdekes elgondolásról, ebből kifolyólag kíváncsi vagyok mások véleményére is. A Húsvét közelsége miatt az aktualitása is egyértelmű, bár ez az én esetemben "véletlen", nincs mögötte tervezet szándékosság, hogy pont most gondolkodom róla.

Szívesen várok minden hozzászólást, bízom benne, hogy értékes lesz mindenki számára.

Az emberi élet passiójáról van szó. Arról az analógiáról, ahogy Jézus végigjárta a keresztútját a maga stációival, állomásaival, ugyan úgy, minden ember életében, a születésétől a haláláig megtalálhatók ezek a pontok, egyszóval az ember élete nem más, mint egy keresztút.

Erről szeretnék néhány gondolatot megosztani. Tartsanak velem ebben a szellemi utazásban!

Kevesen tudják, tisztelet a kivételnek, hogy az a  keresztút, amit ma a tizennégy stációs kálváriaként, vagy passió történetként ismerünk, ebben a formában nincsen leírva a Bibliában. Máté, Márk és Lukács evangélistáknál, akiknél leírást olvashatunk Jézus elítéléséről és keresztre feszítéséről, haláláról és feltámadásáról, nincsenek ilyen "állomások", nincsen a kálváriának pontokba szedett tematikája. Vagyis megtalálható náluk Jézus passiójának összes  eleme, sőt lényegesen több információ is, de ilyen tizennégyes felosztásban sehol sem szerepel a bibliában. Igazából Máté, Már és Lukács leírásainak összegzéséből lehet csak összeállítani a mai tizennégy stációs keresztutat, mert valamelyiküknél "ez", valamelyiküknél pedig "az" az epizód szerepel, de egyiküknél sincsen így "összefűzve" Jézus szenvedéstörténete.

Akkor honnan ered ez az elgondolás, szokás és mára már kanonizált szertartás?

A hagyomány szerint, Jézus feltámadása után Anyja és egy-egy tanítvány naponta végigjárta azt a másfél kilométeres utat, ami a Praetoriumtól (Gabbata) indult, ahol Jézust elítélték, és a Golgota hegyéig tartott, ahol keresztre feszítették és feltámadt. Ezt az ájtatosságot követték később a keresztény hívők is, aminek néhány állomását már a kezdeti időkben is kővel vagy kápolnával jelölték meg. Mivel a gyakorlatban nem mindenki tehette meg, hogy a szentföldön járja végig ezt az utat, a Ferences rend "felkarolta" a szokást és több helyen is keresztutakat alakított ki, hogy a hívők gyakorolhassák ezt a meditációt.
Az eredeti szentföldi útvonalon is stációkat alakítottak ki, amik azonban nem pontosan egyeznek meg a maiakkal, valamint a máshol végigjárható kálváriáknak is változó volt a stáció száma, hét, tizenkettő és tizennégy is lehetett.

A mai tizennégyes stáció felosztásban tudatosság van, és Porto Maurizio-i Szent Lénárd nevéhez fűződik, ő terjesztette el az 1700-as évek első felében a szent körjárat szertartását, amit végül 1742-ben a búcsúk kongregációja az általa meghatározott tizennégyes formában fogadott el.
Tehát a mai keresztútjárás szertartása nincsen háromszáz éves, egy konkrét Ferences rendi szerzetes nevéhez fűződik, aki valamilyen koncepció által tizennégy stációra osztotta Jézus szenvedéstörténetét, tudatosan kihangsúlyozva és tudatosan elhagyva belőle elemeket.
Hogy volt-e mögötte "üzenet érték", vagy egyszerű dramaturgiai elv vezette Szent Lénárd tizennégyes felosztását, ennek az eldöntését az olvasóra bízom, de részemről az, hogy egy tudós, mélyen hívő filozófus szerzetes világképet és világnézetet közöljön egy ilyen szertartásban, egyáltalán nem tartom lehetetlennek és nagyon sok jel arra mutat, hogy Szent Lénárt felosztása mögött nagyfokú tudatosság és valamilyen sajátos koncepció húzódik.

A keresztút Szent Lénárt általi 14 állomása:

1. Jézust halálra ítélik

2. Jézus vállára veszi a keresztet

3. Jézus először esik el a kereszttel

4. Jézus Anyjával találkozik a keresztúton

5. Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet

6. Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát

7. Jézus másodszor esik el a kereszttel

8. Jézus beszél a síró asszonyokhoz

9. Jézus harmadszor esik el a kereszttel

10. Jézust megfosztják ruhájától

11. Jézust keresztre szegezik

12. Jézus meghal a kereszten

13. Jézust leveszik a keresztről és Anyja ölébe helyezik

14. Jézust eltemetik

Az én meditációm a keresztútról:

I. stáció - Pilátus: Íme az ember!

 

"Egy - megérett a meggy."

Rabindranath Tagore : A kezdet

"Honnan jöttem, és hol bukkantál rám? - kérdezi a gyermek az anyját.

És ő könnyes mosollyal válaszol, gyermekét keblére vonva:

"A szívemben rejtőztél, drágám, mint a vágy.

Te voltál a legkedvesebb játék babám és az Isten képmása, akit reggelenként agyagból alkottam magamnak, újra és újra alkotva téged.

Házi istenségünk szentélyében laktál, és az istenséget imádva téged imádtalak.

Te éltél reményeimben és szerelmemben, az életemben és az anyám életében.

Az otthonaink felett uralkodó Halhatatlan Szellem öle időtlen idők óta téged ringatott.

Illat voltál, és körüllebegted fiatal szívem nyíló szirmait.

Életerős tagjaimon a te harmatos lágyságod szikrázott, mint az égi parázs napkelte előtt.

És te, az egek első kedvence, a hajnali pirkadás ikertestvére, a földi lét hullámain hajózva végre kikötöttél a szívemben.

Amint merően a szemedbe nézek, belekáprázom a csodába: te, aki mindenkihez tartoztál, most csak az enyém vagy.

Azért szorítalak úgy a szívemre, mert félek, hogy elveszítelek.

Világok kincse: milyen varázslat vetett az én karcsú karjaimba?"

Jézus, az Emberré lett örök lélek, aki a teremtett világban megjelenésétől fogva halálra van ítélve. Jézussal mindannyian egylényegűek vagyunk, mindannyian egyéni lelkek vagyunk. Azonban nem a lélek van halálra ítélve, hanem az Ember, az emberré lett lélek. Mivel igazi önvalónk örök, meg nem született, rá (ránk) a feltámadás vár.

II. Stáció - Jézus vállára veszi a keresztet

 

Korunk nagybetűs tudománya a mai napig nem tudott egyértelműen állást foglalni abban, hogy születésünk során hány százalékban befolyásolják életünk alakulását a genetikai adottságok és hány százalékban a nevelés során ért hatások. Iskolák és irányzatok vannak, valaki 50-50 százalékról beszél. Valaki 90 százalékot ad a genetikának és 10 százalékot a környezeti hatásoknak, valaki pedig pont fordítva.
Véleményem szerint a kérdéskörünk szempontjából "mindegy" az arány. A tény, hogy van keresztünk. Valakinek nehezebb, nagyon súlyos már a kezdet kezdetén, valakinek pedig könnyebb.

A lélek megszületik egy anyagi testben és a test tulajdonságai teherként nehezednek a "bezárt" lélekre. Az Ember lehetőségeinek teste (genetikája) szab határt és a lehetőségeinek genetikája ad szabadságot. Az ember egész életére ez a "kereszt" nehezedik, minden belőle eredő "jóval" és "rosszal", ez a z ő vállalása, világra jöttével vállára veszi a keresztjét.

III. stáció: Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

 

Az első stáció volt a fogantatás: "Íme az ember". A második stáció a lélek megtestesülése az anyagban és az "anyaggal", a genetikával magára veszi azt a keresztet, azt a sorsot, amit egész életén keresztül hordoznia kell.

A harmadik stáció az első elesés. Az első trauma. Az a trauma, amin minden Embernek született léleknek át kell esnie és ez nem más, mint a születés. A világrajövetel. A nagybetűs tudomány minden ága elfogadja, hogy a születés körülményei döntően befolyásolják az élőlény további sorsát és életre szóló hatása van.
Az Ember ( a testet öltött lélek ) szempontjából is hatalmas megrázkódtatás a születés. Gondolom a kedves olvasó is egyet ért velem, hogy ezt nem kell részletezni.

A bevezetőben, a stációk felsorolásánál erre a pontra még azt írtam, hogy az ember pszichológiailag öntudatára ébred és ennek a megrázkódtatásnak a jelképe Jézus első elesése a kereszttel. Ezt azok gondolták így, akiktől először hallottam erről az érdekes eszmefuttatásról, de véleményem szerint, az első, minden lelket és Embert érintő elkerülhetetlen megrázkódtatás a születés aktusa. Valamint a következő stáció még jobban rávilágít majd arra, hogy miért feleltetem meg a harmadik képet a születésnek, a világrajövetelnek.

IV. stáció : Jézus találkozik szent anyjával. 

Pontosabban Jézus megpillantja a tömegben édesanyját.

 

 

Bevallom, hogy nem szeretem a gyermekek arcával való illusztrálást, de a kálváriának ez a stációja az eddigi gondolatmenetből következően a szem, a gyermek és az anya kapcsolatáról szól.

A kedves olvasó már észrevehette, ha Jézus nevét a lélek szóval helyettesítjük, akkor könnyebben értelmezhető ez az elgondolás. IV. stáció: A lélek megpillantja édesanyját.

A keresztút talán legszebb és egyik legdrámaibb pillanata. A születéstől elgyötört lélek érzékszerveivel először "érintheti" a világot. Körülötte minden idegen. A nyüzsgő emberek, a fény, a zaj, a hőérzet." Körülötte durva lelkű emberek,csőcselék, akiket szórakoztat szenvedése. És akkor megpillantja Édesanyját. A tekintetük találkozik." Az édesanya "szent" fájdalomtól elkínzott tekintete találkozik a születéstől meggyötört gyermeke tekintetével. Szemeiből sugárzik a szeretet és ez erőt ad, vigaszt nyújt. Az újszülött gyermek számára a rideg kietlen idegen világban egyetlen egy erőt és biztonságot adó pont van, az édesanya szerető védelme. Bárcsak mindig így lenne.

V. stáció: Cirenei Simon segít vinni Jézusnak a keresztet

Akiktől először hallottam erről az elgondolásról, az a véleményük az ötödik stációról, hogy Simon annak az embernek a jelképe, aki mint tanító, mester, igaz barát, először kerül az ember életébe. Egy olyan személy, aki önzetlenül segíti az embert abban, hogy egy kicsit eligazodjon az élet útvesztőjében. Valaki, aki lelki társunk lesz, és ezzel együtt magára is veszi egy kicsit vagy nagyon a sorsunkat és ő is cipeli velünk együtt a „keresztünket”. Bár az ő elgondolásuktól már akkor elszakadtam, mikor a születést a harmadik stációval párosítottam, valamint a negyedik stációt az anya gyermek egymásra ismerésével azonosítottam, szerintem túl „egyszerű” lenne, ha Simon személyét konkrétan értelmezzük egy bennünket segítő emberrel. Szerintem sokkal mélyebb dolgokat rejt ez a stáció, de az sem biztos, hogy „igazam” van.

Nehéz pont, nehéz szimbólumokkal. Sokat gondolkodtam rajta. Bontsuk részleteire!

Cirenei Simon segít Jézusnak a terhét cipelni.
Simon segít a léleknek a sorsát cipelni.
Valami segít a léleknek az anyagi megtestesülésben.
Egy segítség a léleknek, hogy könnyebb legyen neki.
Egy rendkívül fontos, minden Embernek született lelket érintő segítséget kell keresni.
Mi az, ami a világra jött lélek számára, emberi mivoltából eredően az egyik legnagyobb segítség, hogy a genetikailag determinált sorsát könnyebben élhesse, elviselje? Mi az, ami a nagybetűs tudományos megfogalmazásban is az embert emberré teszi?

Mielőtt adnánk egy vagy több választ, nagyon fontos megjegyezni azt, hogy Cirenei Simon nevét konkrétan említi az evangélium. Ez nagyon ritka. Márk, Lukács és Máté nem nevezi meg a történetei szereplőit, Cirenei Simon neve viszont mindhármuknál kiemelten van jelen. Teljesen függetlenül a mi gondolatmenetünktől, a teológia is nagy hangsúlyt fektet erre a „különös” dologra, hogy ennyire konkrétan számon van tartva Simon neve, sőt még a fiai neve is.

Ez a név üzen valamit! Ha nem lenne üzenete, vagy más fajta szimbolikája lenne, akkor vagy nem is lenne említve, vagy nem ilyen konkrétan lenne a név említve.

Nagyon szép teológiai gondolatmenetben van megfogalmazva, hogy Simont, akarat ellenére kényszerítik a katonák, hogy segítsen Jézusnak. ( Szerintem itt ütközik az a fent említett elgondolás, hogy Simon az életünkben megjelenő lelki társ lenne. Miért kellene azt kényszeríteni? ) Simon egy becsületes, mezőn dolgozó munkás volt, aki éppen fáradtan tartott hazafelé, mikor elkapták a katonák. Nem abból a csőcselékből választották ki a segítőt, aki őrjöngött Jézus megkínzásán, hanem merőben kívülálló „egyént”. Ez nagyon elgondolkodtató! Ellenkezett is Simon, ő bizony ebben a dologban nem akar részt venni. Ő ki akar maradni ebből a gonoszságból. Simon teljesen más erőket szimbolizál a történetben, mint ami eddig szerepelt a lélek kálváriája során. Egy független „jó” minőségű erőt. Pozitív energiát. Mi lehet ez?

SIMON. A név jelentése meghallgatás, meghallgattatás.

Kit lehet meghallgatni és meghallgattatni?
Aki beszélni tud!

Az Emberként született lélek az élet útvesztőjében megkapja segítségül az anyai szeretet után a beszéd képességét, ami végigkísér haláláig.

Mielőtt belefognék a hatodik stáció leírásába, szeretném még egyszer elmondani és közölni a kedves érdeklődőkkel és a témát eddig követő olvasókkal, ahogy a legelején a bevezetésben is írtam, az általam megfogalmazott gondolatokat nem kell tényként értelmezni, nem kell állításként elfogadni. Ezek gondolatkísérletek, amik Jézus kálváriájának „végigjárása” során az eszembe jutnak. Ez valóban egy meditáció és a szimbólumok, jelképek értelmezésével világképet projektálok, vetítek, képzelek Jézus keresztútjába. Ahány félék vagyunk, és ahányféleképpen látjuk a világot, mindegyikünknek mást és mást jelent és mást mond ez a „történet”.

Az csak külön öröm a számomra, ha az általam elgondolt dolgok másokat is megérintenek, esetleg olyan felismeréseket okoznak, amivel az ember lelke gazdagodik.  Talán ezért az egy dologért érdemes ezen a kérdéskörön meditálni.

VI. stáció: Veronika kendőt nyújt Jézusnak 

 

   

Ismét elnézést kell kérnem azoktól, akik a következő ténnyel tisztában vannak, de el kell mondanom és ki kell hangsúlyoznom, hogy a hatodik stáció "története", hogy egy Veronika nevű asszony kendőt nyújt Jézusnak, hogy a megkínzott Megváltó arcát megtörölje, szintén nincs leírva a Bibliában.  Apokrif iratok említik ezt az epizódot, ami természetesen nem a jelentőségét csökkenti, csak ismét elgondolkoztatja az embert, hogy miért ezt és miért ilyen formában emelte a stációk közé Szent Lénárd.

Ráadásul az apokrif iratokban sem így van határozottan leírva a történet, hogy egy asszony megtörölte Jézus arcát, hanem „egy Berniké nevű asszony a távolból kiáltotta: «Én vérfolyásban szenvedtem, s megérintettem a ruhája szegélyét és meggyógyultam!»". 

Láthatjuk, hogy mennyire átalakítva és tudatosan "másképp" jelenik meg ez a történet Lénárd hatodik stációjában.

A Veronika latin jelentése: vera = igaz, ikon = kép. Veronika = igaz kép.

Bevallom, hogy számomra teljesen egyértelmű ezek után a stáció "megfejtése".

A lélek, a születését követő megrázkódtatás után védelmet lel édesanyja szeretetében, bár az ismeretlen anyagi világ és testének  igényei "gyötrelmet" okoznak neki, s bár emberi értelme, gondolkodása, a kommunikáció képessége révén már kapaszkodót talál a világban, ÖNAZONOSÍTÁSA még nem történt meg. Eddig csak külső ingerekként élte meg a létezést, de befelé, önmagára fordított figyelme még nem koncentrálódott valódi lényére, hogy ki is Ő.

A hatodik stáció az én értelmezésemben megfelel az öntudat kialakulásának, "Veronika" egy tükröt tart elénk, amiben felismerhetjük igazi önvalónkat, az anyagi világ által "meggyötört" lelket, lelkünket. Ez a stáció annak a fejlődés lélektani stádiumnak is megfeleltethető, amit az éntudat kialakulásának nevez a pszichológia.

 VII. stáció:
Jézus másodszor esik el a kereszt terhe alatt 

 

Jézus első "elesését" a keresztút során a születéssel, a világrajövetellel azonosítottam. Mivel a kálvária tematikus rendjében még két ilyen állomás található, párhuzamot és összefüggést kell keresni, hogy mit is jelképezhet az "elesés" és "felállás", amiben a lélekkel minőségében hasonló esemény történik, mint az első stáció során.

Véleményem szerint ezek az állomások fejlődési szinteket jelentenek. A lélek olyan változásokon megy át keresztútja során, amik között minőségi különbségeket kell tennünk. Lépcsőket, fejlődési fokozatokat, szinteket különböztethetünk meg, ami elkerülhetetlen az emberré vált lélek szempontjából.

Az első ilyen volt a születés.
Vajon mi lehet a második?

Sok minden  megfordult a fejemben. Távol-kelet van egy fogalom a kétszer született gondolatkörben, amikor az ember mestert, tanítót fogad el, akkor a beavatás során új nevet kap, a tanításban újjászületik, ezért a tanult, mesteri vezetés alatt álló embert kétszer-születettnek nevezik. Egyszer anyától és apától születik meg, másodszor pedig tanítója által a tudástól.
Nem azt akarom mondani, hogy ez a stáció ezt jelenti, viszont érdemes átgondolni, hogy a keresztény szertartások körében a bérmálás szentsége szorosan összefügg a szentlélekben való újjászületéssel, aminek előzménye az évekig tartó tanulás és tudásszerzés, ami végül a bérmálás során, mikor a gyermek befogadja a szent lelket, az új "szülök", a bérmaszülők segítségével teljesedik ki.

Véleményem szerint a kulcs a KOGNITÍV KÉPESSÉGEK.

Az előző stáció során a lélek önmagára ismert és már alkalmas arra, hogy az eddig reflexszerűen befogadott tudást szubjektíven sajátítsa el. A világban való "helyes" önazonosításhoz megkapja a tanulás és gondolkodás képességét, ami felfogható egy újjászületésként. A világ kitárul, s bár anyagi értelemben már rég megszületett, egy "új" világban találja magát, újjászületik.

A tudás, a kognitív képességek elsajátítása, a világ szubjektív megismerése teherként nehezedik a lélekre, de szükséges és elkerülhetetlen lépcsőfok az emberré válás hosszú útvesztőjében.

VIII. stáció:
Jézus Jeruzsálem asszonyaihoz szól

 

 

 

"Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai - mondta nekik -, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”  Lk 23, 28

Súlyos szavak, súlyos gondolatok. Mit is rejthet ez a stáció?

Mindenek előtt bocsánatot szeretnék kérni minden mélyen hívő keresztény olvasótól, akik megkérdőjelezhetetlen bizalommal és  hittel fordulnak a Biblia felé, de a teljesen személyes véleményem az, ha mondott valamit Jézus Jeruzsálem asszonyainak, akkor az nem így hangzott el. Értem ezalatt azt, hogy a fordítás és a szimbólumok jelentéstartalma teljesen másképpen hat egy olyan mondatkörnyezetben, aminek utólagos koncepciója van és teljesen máshogy hat, ha a kitüntetett szimbólumelemeit önmagukban vizsgáljuk meg.

Megpróbálom megmagyarázni mit is értek ez alatt.

A keresztény teológia teljesen egyértelmű véleménye erről a stációról és Jézus szavairól az, hogy Jeruzsálem ostromát és elestét, valamint a benne élők szenvedéseit jósolja meg Jézus. Szavai nem mások, mint Jeruzsálem és a benne élő asszonyok és gyermekek siratása. Jövendölésében azt mondja, hogy ne őt sirassák az asszonyok, hanem saját, majd a jövőben megszülető gyermekeiket, akik embertelen szenvedést fognak majd átélni Jeruzsálem elestekor, és akkor "örülni" fognak majd azok, akiknek nem lehetett gyermekük, mert legalább nem fogják azt a szenvedést látni, mint azok, akik a saját gyermekeiket veszítik el.

"Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el!" 

"Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?" 

Véleményem szerint rendkívül gyenge kohézió van a jövendőmondás kezdő gondolatmenete és az azt követő két megfogalmazás között.

"Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?"

Hogy függ ez a mondat össze Jeruzsálem elestének konkrét megjövendölésével?

Nem tudom. Nehezen találok összefüggést. Lehet, hogy nincs is.
Ami viszont van. Rengeteg szimbólum.

Asszonyok, nők. Meddőség, termékenység. Gyermekvállalás és gyermektelenség. Öröm és bánat. Zöldellő fa és kiszáradt fa.

Ismét elnézést kérek mindenkitől, de véleményem szerint csak a felsorolt szavak között nagyobb az összefüggés, mint Jeruzsálem eleste és a zöldellő fa vagy a kiszáradt fa között.

Másképp megfogalmazva. Ha elfogadjuk a keresztény teológiának azt a véleményét, hogy Jézus keresztútjának nyolcadik állomása jövendölés Jeruzsálem asszonyainak a városuk pusztulásáról, akkor ki kell hagyni az idézőjelből az utolsó mondatot.  "Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?"


Az előbb leírtaktól függetlenül el tudom fogadni azt a lehetőséget is, ha Jézus szavait szó szerint akarjuk értelmezni, akkor konkrétan Jeruzsálem lerombolásáról szólt az asszonyokhoz, de ha analogikusan a szimbólumok nyelvén közelítünk hozzá, akkor mást kell felismerni szavaiban.


Mi a FA? A FA nem más, mint a "talpra állt" ember szimbóluma. Egyesíti magában a női és férfi princípiumot, így mondhatjuk, hogy a testet öltött léleknek, a nagybetűs Embernek, az Emberiségnek a szimbóluma, tágabb értelemben maga az élet. Az emberré várt lélek.


Az emberré vált lélek, a nyolcadik stáció során, elér arra a pontra, mikor tudatosul benne, a teremtés képességének isteni tulajdonsága. Hétköznapi értelemben ennek analógiája az az emberi lehetőség, hogy utódot képes nemzeni, vagy női értelemben világra hozni.


A lélek számára "hatalmas megrázkódtatása" ennek a "hatalomnak" a felismerése. Zöldellő  fává válik, vagy kiszáradt fává? "Meddővé vagy termékennyé?


Véleményem szerint, a stációk az egyetemes, nemtől független lélekről szólnak, így teljes mértékben vonatkoztathatók mind a nőkre, mind a férfiakra. Bár Jézus a Jeruzsálemi nőkhöz szól, a végén mégis önmagára, férfi személyiségére utalóan fejezi be a gondolatot.


FA = AZ EMBERRÉ VÁLT LÉLEK = NŐ - FÉRFI. 
VII. stáció = TERMÉKENYSÉG - TERMÉKETLENSÉG. ZÖLDELLŐ FA - KISZÁRADT FA. A LÉLEK FELISMERI ÖNMAGÁBAN A TEREMTÉS KÉPESSÉGÉNEK ISTENI TULAJDONSÁGÁT.

IX. stáció:
Jézus harmadszor esik el a kereszttel

 

A fenti gondolatmenet ebben és a következő stációkban fog kiteljesedni. Érdemes átgondolni az eddigieket, és észrevenni, hogy a dramaturgiai szempont történt három "elesés", miért pont így van "elhelyezve" a kálvária történetében, valamint a hármas szám jelentőségét is ki kell hangsúlyozni.

A fenti gondolatmenet alapján, az elesések mindig a léleknek egy "minőségi" változását jelentették.

Az első: a világrajövetel = születés

A második: az "öntudatra" ébredt kiteljesedett lélek = éberré vált lélek
A harmadik: a végességét felismerő, a transzcendens felé tekintő lélek létállapota

A kicsi virág

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az ég alatt egy hatalmas dimbes-dombos virágos mező. Ameddig csak a szem ellátott, napraforgók végtelen tengere hullámzott a nyári szélben. Minden reggel, mikor a Nap felkel, a virágok felemelték alvó fejüket és mosolyogva tekintettek fel az égre, szerelmes csillagukra.
Egész nap ringtak és táncoltak, hullámoztak és énekeltek, míg napnyugtakor lehajtották fáradt fejüket és egész éjjel aludtak.
Aztán felvirradt ismét egy reggel és kezdődött minden előröl. Táncoltak és forogtak, énekeltek és hajladoztak szorosan egymásba karolva a napraforgók. Majd mikor a Nap eltűnt a dombok mögött, bódultan hajtották fejüket mély álomba.
Történt aztán egy reggelen, hogy lent a virágok száránál, kibújt a földből egy apró kis napraforgó. Nyújtózott egyet, felemelte fejét és körülnézett. Nem látott mást csak ringatózó leveleket és fel-fel csillanó fényességet a kék égen. Próbált ágaskodni, próbált kapaszkodni, de nem sikerült meglátnia azt, ami felé a többi nagy napraforgó annyira nyújtózkodott. Tolakodott, lökdösődött, de nem tudott kilátni a fölé tornyosuló hatalmas virágoktól. Este bánatosan hajtotta le a fejét és szomorú álom borult rá.
Reggel fáradtan ébredt és nem sok ereje volt ahhoz, hogy ismét kapaszkodásba kezdjen a fény felé a többi virág között. Egy kicsit próbálkozott, egy kicsit erőlködött, de végül lehajtotta a fejét és a napraforgómező bódult hullámzása és elvarázsolt éneke álomba ringatta. Elaludt. Mikor felébredt korom sötét volt. És csend. Vagyis voltak hangok, de ez csend volt a mező nappali zsongásához képest. Az összes virág aludt. Lehajtott fejjel ájultan. A kicsi napraforgó kihúzta magát és átnézett felettük. Messze a dombok fölött, a sötét égbolton megpillantott egy fénylő sarlót. A növekvő Hold volt az. Elcsodálkozott nagyon ezen a békés világon, csak ciripelés, apró fénypöttyök az égen és egy furcsa fényes csík. Nézelődött csodálkozott és gyönyörködött ebben a békés és megnyugtató világban. Hajnalodott már, mikor elálmosodott és álomra hajtotta a fejét.
Már észre sem vette, mikor a Nap felkelt és a többi virág elkezdetett táncolni. Néha-néha, mikor meglökték, egy kicsit felébredt, de vakította a nagy fény és inkább lehunyta ismét a szemét és átaludta a nappalt. Este azonban kipihenten ébredt. Az éjjeli világ ismerősen várta és Ő is rajongva tekintett a csillagos égboltra a Növekvő Holdra. Minden este egyre nagyobb lett és egyre magasabban volt felette az égen.
Nappal már fel sem ébredt lökdöshették őt a többi napraforgók, az ő ébrenléte már az éjszakáé volt. Aztán egyik éjjel mikor felébredt nappali álmából, pont felette ragyogott ezüstös színben a Telihold. Zengett a mező a tücskök ciripelésétől, a lágy esti szél átsuhant az alvó mező feje fölött.
- Ki vagy te? - kérdezte a napraforgó.
- Én a Hold vagyok! - felelte mély mosollyal az arcán a fénylő gömb.
- És te ki vagy? - kérdezett vissza a Hold.
- Én egy napraforgó vagyok. - felelte a kicsi virág.
- Napraforgó? - mosolyodott el ismét a Hold. - És láttad-e már a Napot?
- A Napot? - kérdezte félénken a virág - A Napot sajnos én nem láttam még. - válaszolta szomorúan.
- Ha nem láttad a Napot, hogy lehetsz napraforgó? -kérdezte ismét a Hold.
- Napraforgónak születtem. Együtt növekedtem a többi virággal, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy meglássam a Napot. - válaszolta halkan a kicsi virág.
- Ha nem láttad a Napot, nem lehetsz napraforgó! - felelte neki a Hold.
- Nem tudom, nem tudom akkor ki vagyok. Csak egy kicsi virág.
- Egy kicsi virág, aki megszólította a Holdat, egy virág aki belenézett ezüstös fényébe. Egy nagy virág, aki átlát a többi virág fölött. Virág, amiből kevés van az ég alatt.
Az alvó mező fölött egy holdfénykék virág tárta szét karjait, szerelmes arcát az égre emelve.
Ő volt a Holdraforgó.

Fehér Péter

Camille Flammarion emlékére

Az Alkimista kollekcióm Égbolt gyűrűi Camille Flammarion inspirációjából ered.

A homorú és a domború égbolt elképzelésével már gyermekkoromban sokat "játszottam". Frammalion híres fametszete, amivel még hajdanán a nagy Menzel Csillágászat könyvében találkoztam, most "érett" valósággá.

Több, mint száz év telt azóta, hogy életművét megalkotta, de legbölcsebb belátásai jóval többet érnek, mint sok modern gondolkodó mai fecsegései. Hitt abban, hogy az emberiség geocentrikus és antropocentrikus gondolkodását felváltja majd a jövőben egy a világot kívülről szemlélő, bölcs, fejlődő emberiség, aki nem úgy tekint a Földgolyóra, mint a mindenség központjára, hanem egy pontra a mindenségben, ami a végtelen térben "csak" egy "periféria". Alázattal fogja fel létezését, beismeri "parányiságát" az univerzum nagyságában.

Tévedett!

Ennyire gőgös és nagyképű soha sem volt az ember, mint a XXI. század hajnalán. Persze ezt természetesnek is lehet venni ellentétben az optimista gondolkodókkal.

„ – A fény, melyet a végtelenséget népesítő összes napok kilövellnek; a fény, melyet az e napok által megvilágított világok a térben visszavetnek: a végtelen égen át magával ragadja az összes századok, az összes napok, az összes pillanatok fényképeit. Hogyha egy csillagot szemlélsz, azt olyannak fogod látni, amilyen abban a pillanatban volt, amikor elindult az a fénykép, melyet szemeid most befogadnak.”

„ – Az összes világok története ez idő szerint a térben utazik, anélkül, hogy valaha tökéletesen eltűnnék. Valamennyi elmúlt esemény szétrombolhatatlanul jelen van a végtelenség ölében.”

„- A világegyetem tartalma végtelen lesz. A Föld véget fog érni és egykoron nem lesz egyéb, mint egy sír. De lesznek új napok és új földek, új tavaszok s új mosolyok s az élet örökké fog virágozni a határtalan és végtelen világegyetemben.”

Camille Flammarion - Uránia

Az Istent kereső lélek szimbóluma

  Már a 2500 éves, vagy idősebb, Szkíta motívumvilágban is megtalálható annak a későbbi alkimista jelképnek a formai elemi, ami a farkába harapó kígyó (uroborosz = farokharapó) szimbólumrendszere köré épül fel, csak a Szkíta művészetben ezt farkas, szarvas, ló vagy oroszlán szimbolizálja.
  Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a szkíta összegömbölyödött állatábrázolásokon nem harapnak az élőlények saját magukba, de a formai kivitelezésük és a szimbólumrendszerük alapján összeköthetők. A szkíta leletek időbeli prioritása, elsőbbsége kétségtelen az alkimista uroborosz kígyóval szemben. Talán csak Kínában fedezhető fel időbeli párhuzamban hasonló farkába harapó sárkány ábrázolás. Az alábbi írásomban megpróbálom kielemezni ezeknek a motívumoknak a hasonlóságát és különbözőségét, valamint a szimbólumok jelentéstartalmát is.

   Milyen szellemiség, milyen világkép, milyen hitvilág készteti arra az alkotóját, teremtőjét majd viselőjét, hogy egy ilyen "konkrét", folyamatos "koncepciót" követő ábrázolásban fejezze ki azt, amit mondani, üzenni akar?

    Az első legfontosabb és vitathatatlan tény, hogy minden ilyen Szkíta ábrázolás élőlényt vesz alapul. Nem egy élettelen dolgot hajlít önmagába záródó kör formába, hanem egy élő, helyváltoztató élőlényt. Sőt külön hangsúlyozza is "élőségét", mint ezt az alábbi Szkíta bronz farkas is mutatja, aminek a hátán megjelenik az életet, lelket jelképező lélekmadár. Ezek a "tárgyak" nyomatékosan üzenik, jelzik, sugallják, hogy amit ábrázolni akarnak, azok lelkes "dolgok", bár "élettelen" anyagba, bronzba, vasba, aranyba vannak megformázva, mégis élő, mozgó, lelkes dolgot ábrázolnak, jelentenek.

  Véleményem szerint elhamarkodott az az egyszerű következtetés, hogy ezek a "jelek", tárgyak, motívumok az örök körforgás szimbólumai lennének. Kétségtelen, hogy ennek az "általánosító", tág fogalomnak a közlését is magukban hordozzák, de jóval túl is mutatnak rajta.

    Az örök körforgás jele legtöbbször szimmetriát mutat és ismétlődő formarendszerből áll össze. Ezeknél az "természetellenesen" összegömbölyödött állatoknál más, sokkal mélyebb jelentéstartalomból kell kiindulni. Bár, ismétlem, hogy az örök körforgás tág fogalma is összefüggésbe van vele, de motívumgazdagságukból több "információ" is kiolvasható.

    A második fontos tény az "élőség" felismerése után, az irány megfigyelése! Az állatok a "tárgyak" ábrázolásán szinte majdnem mindig balra néznek, bár vannak kivételek is. A domináns a balra néző irány. A készítők biztosan ezt az irányt gondolták nekik, mert ezeket a tárgyakat gyakran "nem lehet" megfordítani, mivel a hátsó felük lapos, nem plasztikus vagy ott van a rögzítésre szolgáló elem.

 

   Az irányukat kétféleképpen lehet "olvasni". 

Lehet úgy, hogy a fej a kiindulási pont és az élőlényt a farka felé "olvassuk" végig, ilyenkor az irány az óramutató járásával megegyező, de lehet úgy is, hogy a fenti elgondolás szerint a tárgyat "élőnek" tekintjük, és azt a mozgást követjük, ahogy az állat a farkát követi, körkörös forgó mozgást végez. Ilyenkor az irány jobbról balra halad, az óramutató irányával ellentétesen.

   Ha az archaikus szimbólumrendszer kör vagy spirál rajzolásának szabályait vesszük alapul, mikor a balról jobbra haladó jel a negatív a jobbról balra haladó ábrázolás pedig a pozitív energiát képviseli, akkor ezek az "uroborosz" ábrázolások üzenetük szempontjából mindkettőt megfogalmazzák.

   A balról jobbra haladó, a fejtől a farok felé követő irány "statikus", mivel leáll a farok végénél. Ez a megállt, áramlás nélküli energia szimbóluma. A spirál esetében ez a romboló, involutív jelkép.

   Ha azonban holisztikusan nézzük a "tárgyakat" és az "élő" állatokat látjuk bele, akik a farkukat "kergetik", akkor a jobbról balra haladó irány az állandó mozgás, a folyamatos végtelen áramlás, az életerő, energia állandó létezését olvashatjuk ki belőle. A jobbról balra haladó spirál, örvénylés a teremtő, evolutív energia jelképe.

   Ha a fenti irányok okfejtését nem is fogadjuk el, egy fontos tényt mégis ki kell emelni, méghozzá azt, hogy a görög uroborosz szó jelentés szó szerint farokharapó, a szkíta összegömbölyödött állatábrázolásokon viszont az állatok nem harapnak önmagukba. Nem nyelik el saját magukat, hanem csak "követik" önmagukat, ami szintén csak mozgásra utal. Egy körkörös mozgásra.
    Feltételezni lehet még azt is, hogy funkcionális szempontja volt az ilyen összegömbölyödött  állatok megalkotásának, hogy egy kör formájú részt díszítettek vele és csak gyakorlati és esztétikai szempontok vezették a tárgyak készítői, esetünkben a kör forma kitöltését állat motívumokkal, de a Szkíta kultúrkör hitvilágának ismeretében naivság lenne ezzel a gondolattal megmagyarázni ezeket a tárgyakat.

"A bukott angyalok és a földi emberek „jegyességét” Uroborosz, a saját farkába harapó kígyó „gyűrűje” szimbolizálja. A háttérben ismét Hamvas Béla utalások rejlenek, ugyanis ő fontos jelképet lát az Uroboroszban: a kígyó középpontját (Isten) elveszített lény, s mikor farkába harap, ezt az elveszett középpontot (tehát Istent) keresi. Csakhogy amit talál és körülzár – az nem a középpont, hanem az üresség, tehát épp Isten hiányának a jelképe. Ugyanis az Egytől való elválás után hiábavaló kísérlet bármiféle centrumot keresni: az individuum csupán üres (Istentől elszakadt) körfelület, benső mag nélkül. Viszont minden lénynek van ezoterikus duálja, akivel – ha képes kilépni zárt „uroborosz”-énjéből – szakrális duál-uniót alkothat, - „meggyulladva egymáson”, egymás centrumaivá válhatnak (a férfi és a nő), s akkor megtalálják (újra) Istent, azaz az Ős-Egyet. Ez a nász a „kánai” (vagyis kémiai) menyegző: a pozitív és a negatív pólus, a hideg világosság (Yang) és a meleg sötétség (yin) találkozása és kiegyenlítődése (Scientia Sacra, 409-411.o.)."

Nemrég, már a felemás csigás gyűrűm bemutatása során írtam az Uroboros kígyó jelképrendszeréről, most sem akarok mást hozzátenni, egyenlőre csak érdemes elgondolkodni a civilizációkon és korokon átívelő jelek majdnem tökéletes hasonlóságán.

A gyűrű az önmagára talált én szimbóluma. A kör csak kerület, ha nincs belső tartalom. Ez a "felemás" "csigás" gyűrűm koncepciója is. A gyűrű jelképrendszere: A spirálok, az örvények a lelkek, amik a sötét ( antikolt felület ) és a fényes ( mattított felület) rész között fraktálszerűen léteznek. Szabad akaratuk szerint oda vonzódnak, ahová akarnak. :)

És egy teljesen egyedi ezüst Uroborosz medál tőlem: