A nagy szépség - La grande bellezza

Kinek van ideje arra, hogy lassan végigsétáljon egy kora reggeli utcán és szemlélődjön? Kinek van ideje arra, hogy átnézzen egy kerítés fölött, vagy rácsain át belessen egy udvarba? Kinek van ideje arra, hogy felnézzen a hajnali madárfelhőkre az azúrkék égbolton? Mindenki csak siet, igyekszik valahonnét valahová, és csak a valahonnét-ra és a valahová-ra tud gondolni. Még a "kutyasétáltató" is csak teljesíteni szeretné gyorsan a mindennapos, kényszerű, rohanó "kötelességét".

Pedig az ember, szinte minden ember, a szíve mélyén arról álmodik, hogy bárcsak megérintené valami úgy, ahogy még sohasem, vagy valahogy úgy, ahogy egyszer hajdanán. Bárcsak megláthatná "Rómát", mert akkor akár meg is halhatna, hiszen történt vele valami olyan, amiért érdemes volt élni.

Valaki azonban "mindig" "Rómában" él és mégsem akar meghalni. Egy dolgot szeretne csak: emlékezni és soha sem felejteni. Az, aki a "nagy szépségben" él ugyan úgy lehet elesett, mint aki folyvást csak rohan.

Ha az embernek van ideje kora reggel az utcákon sétálva átnézni a kerítéseken, szemlélni mások apró életkockáit, a rohanó életet, akkor is, előbb vagy utóbb az ő élete is "elrohan". Lehet, hogy lassabban, mint másoké, de ezért talán még tragikusabb a szemlélődő ember élete, mert a mellette elrohanó sok-sok élet megélése súlyozottabban hat rá, mint akkor, ha csak a saját életével lenne elfoglalva. Ha mégis a magáéra gondol, akkor súlyozottabban keresi benne az értéket, erősebben keresi benne az értelmet, mert a mellette elrohanó világ gyakrabban rákényszeríti erre. A szemlélődésre rendelt ember sorsa éppen ezért különös teher.

A "nagy szépségben" élő ember legfélelmetesebb "ellensége" a felejtés. Mi lehet szomorúbb pillanat annál, amikor az ember már azt is elfelejti, hogy mi volt számára a legcsodálatosabb élmény az életben? Mi lehet annál drámaibb, amikor elakad az emlékezete egy ponton, keresi kutatja az érzést, és tudja, homályosan emlékszik is, hogy mi volt élete legszebb pillanata, de már nem tudja felidézni úgy élesen, inkább elveszik benne, talán csak valami ködszerű halvány illatot érez.

Ha az ember elfelejti élete boldog pillanatait, akkor mi marad meg neki?

A "nagy szépségben" élő ember számára nem marad semmi a csupasz életén kívül, és amikor már mindenki elment mellőle, számot kell vetnie végül saját életéről, élete értékéről, mert ami az ember életében igazán értékes, azt sohasem felejti el.

Ki szeretett igazán? Kit szerettem igazán?

Emlékszem!

Az ember lelke, mint a flamingók, megpihennek a "Föld" szigetein, házak tetején, teraszokon, erkélyeken, hogy aztán Isten lehelete továbbragadja őket  a nagy szépség felett.

"Mindig így végződik....   A halállal.
Előtte azonban ott volt az élet. Elrejtőzve a bla, bla, bla, bla ... bla..
... és minden a csicsergés és a zaj alatt lapult meg.
A csönd és az érzés.   Az érzelem és a félelem.
A szépség kiszámíthatatlan villanásai.
Aztán a szerencsétlen és nyomorult ember, és a szenny, mind betemetve a világi lét szégyenének takarójával. Bla, bla, bla, bla ...

Máshol, mindig van egy máshol.

Nem törődöm a máshollal, csak azzal, hogy ez a regény elkezdődjön.

Alapvetően ez csak egy "trükk". Egy "trükk". Igen, egy igazi "trükk"."


És az ember, a nagybetűs Ember visszatér a maga lépcsősorán a "gyökereihez", a cél forrásához, miközben egyszer még visszanéz "Rómára".