ADATHORDOZÓ

  Kedves olvasó! Ismét egy rövid szellemi utazásra szeretném hívni. Az alább olvasható gondolataimhoz, mindenki közelítsen úgy, mint egy meséhez, és csak annyit fogadjon el belőle tényszerűen, amennyi illeszkedik a saját világképébe.

  A napokban, Kőhalmi Zoltán, Karinthy-gyűrűs humoristánk műsorát hallgattam a műhelyemben. Fellépésének egyik vicces eleme a Pioneer-tábla volt. Biztosan önök is hallottak arról az arannyal bevont alumínium lemezről, amelyet két űrszonda fedélzetén is elhelyeztek a NASA kutatói, mielőtt elindították volna bolygónkról évekkel ezelőtt a világűr mélységei felé. A táblák célja az volt, ha valaha az űrszondák földönkívüli, értelmes civilizációkkal kerülnének kapcsolatba, akkor a lemezen elhelyezett adatokból és szimbólumokból, mint egy üzenet, információkat olvashatnak ki az idegen lények rólunk, földlakókról.

   Humoristánk azt az oldalát karikírozta ki ennek a tudományos hírnek, hogy miért is ezeket a jeleket, ábrákat, szimbólumokat helyezték el a lemezen, és történetének csattanója az volt, ha ma ledobnák ezt a táblát, mondjuk "Kiskunlacházán", akkor az azt megtaláló, ma élő földi embernek se lenne fogalma róla, hogy mit akarnak jelenteni a rajta lévő képek, nem hogy egy földönkívüli idegen lénynek, civilizációnak.

   Nagyot nevettem Kőhalmi Zoltán műsorán. Nagyszerű humorral világított rá arra, hogy mennyire relatív minden a világon, és igazából semmi sem az, aminek látszik.

   A mai napig be kell látnia a tudománynak, hogy a világ legjobb adathordozója a kőtábla, az arany és ezüst lemez, bizonyos, ritkább esetekben a fa. Hol lesznek majd száz, százötven év múlva a most kiírt cd-k, wincseszterek vagy mágnesszalagok adatai? Ha nem rögzítjük őket újra és újra folyamatosan, akkor sehol.

  A múltból korunkba érkező „időkapszulák”, anyagtáblák feliratai, ősi kőtemplomok vésetei, barlangok rajzai vagy a föld mélyéből előkerülő arany és ezüst kincsek mind-mind olyan információkat hordoznak, mint a világűrbe kiküldött Pioneer-tábla. Csak ott a tér adja a távlatot, a Földön pedig a több ezer évet áthidaló végtelen idő.

   Hiába vagyunk emberek, hiába vagyunk ugyan azon a bolygón ezer és ezer éve, a letűnt civilizációk és kultúrák üzenetei ilyen mélységes időtávlatokból sok esetben olyan értelmetlenül állnak előttünk, mint a Pioneer-tábla egy idegen bolygón.

 A legutóbbi bejegyzésem egy különös jel, jelkép volt. Elhal a levél. Ősz van. Ezer éveket áthidaló szimbólum, a hal szimbóluma.

   A hal szimbóluma egy rendkívül mély, minden kultúrában és civilizációban felelhető ősi motívum. Keresztény kultúrkörünk alapján sok mindent párosítunk hozzá, sok mindent tudunk róla, de ismételten fontos kihangsúlyozni, a Föld minden táján és idejében kitüntetett szerepe volt ennek a jelnek. Minden vallás és világnézet kiemelt figyelemmel fordult felé.

A Kagylókűrt LVII. számában, Rácz Géza nagyszerű tanulmányt írt a halak és a vízöntő korszakok jelképrendszeréről. Álljon itt egy rövid, kiragadott elemzés a hal jelkép szimbolikájáról:

"A Halak asztrológiai jelére még ki kell térnünk. Legegyszerűbb értelmezése szerint a két egymásnak feszülő vonal két fickándozó vagy ívó halat jelöl, utalva a termékenységszimbolikára. Mélyebb értelmezése szerint az egyik ív az ember véges, korlátozott tudatát jelenti, míg a másik a kozmikus, isteni teljesség-tudatot szimbolizálja. A köríveket középütt összekötő egyenes pedig az élet anyagi és szellemi szféráinak összekötését jelzi. ( 1. ábra )

Ha a lendületes vonalakon túl a Halak jegy pontos szerkezetére vagyunk kíváncsiak, körzőt kell ragadnunk. Ezzel a szimbolikus grafikus jelek területéről átlépünk a tudományos szimbolika térfelére, ahol a pontosan megszerkeszthető, geometriailag alátámasztható, kalkulálható tények szintén roppant kódolt jelentéshalmazt hordoznak. A két egymást metsző, azonos sugarú kör önálló felületei, valamint egymásból kimetszett felülete az egész mindenséget magában foglalja."

... és itt jön még egy idézet Robert Lawrov híres tudóstól:

"Végy egy egységnyi sugarú kört, majd ennek a körnek a kerületén egy tetszőleges pontot középpontnak véve rajzolj egy másik, ugyanakkora sugarú kört. A két kör középpontjait egy vízszintes vonalon helyezd el, s amit a két kör kimetsz egymásból, az a titokzatos halhólyag ( vesica piscis) ... "

Ezek után egy rendkívül filozofikus és nagyszerű eszmefuttatás következik, aminek az a lényege, hogy a bal oldali kör a férfi és a szoláris szimbólumok tárháza. A jobb oldali a lunáris, női természetű dolgok világa.

"Az egymást metsző körök - kiváló szimbólumai a sejtnek, vagy bármely egységnek, az osztódás, a duálissá válás folyamatában - közös mezeje hal alakzatot mutat, ami szimbolikusan Krisztusra mint halra utal. Ez a mező összekapcsolja az eget és a földet, a teremtőt és a teremtést."

A vesica piscis egy olyan archaikus motívum, ami magában foglalja az anya ölének lencse motívumát, a férfi nemzőerejének formáját, a búzaszemet, mint életet, a fogyó és növekvő Hold sarlóját az élet virágának bimbóját.

    Szeretnék megosztani az olvasóval egy vázlatomat, ami megelőzte annak az ékszernek a születését, ami az én világképemben a hal szimbóluma és a fentiekben leírt jelképrendszerek összesített formája.

Hal vagyok Isten tengerében,

az életet tőle nyerem.

Mit nekem lég vagy száraz föld,

a Víz az én életem.

  Hogyan is lehetne szebben és egyszerűbben elmondani rajzos, képi formában az élet létrejöttét? Ezen a ligatúrán minden egyben van. Virágnyelven!

A nő a szirom, a kehely a befogadó. A férfi a "behatoló", illeszkedő elem. Ami ha kitölti a női létet, megszületik az élet. A női és férfi szerelméből egy új világ, egy új virág, egy új élet születik.

"- A virág, és különösképp annak kelyhe, nem csupán a mindenkiben - nőben és férfiban egyaránt - benne rejlő nő jelképe, hanem a fejlődés, tisztulás magas fokának jele is. A lelki fejlődés gyökere a lélek eredendő fény-természete, lépcsői a mulandóság fölött győzedelmes öröklét, a tudatlanság fölött győzedelmes tudatosság és a nyomorúság fölött győzedelmes boldogság. A virág még nem a legfelső fok, nem maga a boldogság, mert az a lelki növény termése volna. A virág a gyökér magasabb oktávja és a törzs felsőfoka, s a gyümölcs szükségszerű előfeltétele. A virág szirmainak külseje a külvilág felé fordul, ezért felszíni, külszíni. Belső felülete azonban a kinccsel érintkezik. A kehely a kincs valódi védelmezője, s a külső szirmok védő ereje is a kehely létéből fakad. Éppen ezért a kehely a szirmok esszenciája. De mi a kehely esszenciája?
......
Ezért a virág esetében az essentia quinta az illat, ami vertikálisan szabadul ki a mindenség törvényeink hatóköre alól. A szél képes magával ragadni a virág illatát, így az érezhető, nem tűnik titkosnak. Mégis rejtett, kódolt az üzenete, s hírét viszi az élet misztériumának.
- A virág a befogadás - ismét női jelleg!- képességének jelzése is. De nem a virág pártája , szirmai vagy ékes színe, külső jellege a lényeg, hanem a virág kelyhe. A méhecske is a virág kelyhébe bújik, nem a szirmok külső felületét keresi fel. A kehely a látható virág láthatatlan benső felülete.
.....
Az ember ... szíve is kehely, ami az érzést őrzi. ... Mi hát a szív esszenciája?" ( Rácz Géza - Élettengely )

   Az ékszer tervezésénél, a függeléknél, a valódi akvamarin kő a lelket jelképezi, ami az éltető víz szimbóluma. Kék, mint Isten tengere, amiben mi lelkek vagyunk a halak. Ha a női és a férfi princípium egymásba olvad és lelkesül, akkor új élet születik a világba.

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter

 

Elhal a levél. Ősz van.

A TÓ

A Tó

Hullottak a könnyek, mint a zápor. Álmokat, vágyakat, világokat mostak a tóba. Virágok illatát, szívek óhaját. Fodrozódott a vize a Hold fényében, csillagok sugarát remegte minden cseppjében.

Gondolatok, alagutak, színek és fények, véget nem érő örök örvények.

Lángolt a két szív, tüzüket nem oltotta víz. Nincs más csak a szerelem.

Tó partján a fiú és a lány, bennük a víz, bennük a Tó.

Szomjukat oltották az élettel.

Tűzből, vízből lett a pára, szívük, lelkük apró álma.

Kilencszer telt meg a Hold és új világ jött a világra.

Fehér Péter

Oblivion

Oblivion

"Én láttam sok olyat, amit ti emberek el sem hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén, gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser Kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben..."

Ezeket mondta a robot, mielőtt lehajtotta a fejét, becsukta a szemét és az előre beprogramozott életideje lejárt.
Emlékezett. Talán ez tette egy kicsit emberivé. Visszaemlékezett valami szépre, valami fontosra az életében, mielőtt „meghalt” volna. Olyan dolog jutott az eszébe, ami páratlan volt a számára, egy olyan dolog, amiért még egy érzelmek nélküli robotnak is érdemes volt „élnie”.

Emlékezés és felejtés. Két különös fogalom.

Honnan ered a felejtés és honnan ered az emlékezés?

Mi abban, vagy van-e egyáltalán igazság abban, hogy valaki tud felejteni, valaki pedig képtelen rá? Valaki rendkívül aprólékosan képes emlékezni, valaki pedig még nagy vonalakban is képtelen rá.

Van-e célja az emlékezésnek és felejtésnek? Ha valamit elfelejtünk, akkor azt jobb, hogy elfelejtjük? Ha pedig észben tartunk valamit, és nem felejtjük el, annak szintén értelme van?

Nehéz filozófiai kérdések.

Jorge Luis Borgesnek van egy különös elbeszélése: Funes, az emlékező. Egy olyan emberről szól, aki egy baleset folytán, miután leesett egy lóról és beverte a fejét, elvesztette a felejtés képességét. Onnantól mindent, amit az érzékeivel érzékelt, bármelyik pillanatban fel tudta idézni a legnagyobb részletességgel. Csak leült a fotelba és emlékezett.

„Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.
Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is: "Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo (Funes) egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen.”

Fantasztikus! Ha mindenre emlékeznénk, akkor megszűnne a jelen. A szentséges jelen. Ugyanis a tökéletes emlékezőképesség egy olyan feneketlen mély örvénybe rántana, ami kiragad a jelenből és szinte egy másik létezésbe vinne át. Ha tökéletesen tudnánk emlékezni, akkor nem lenne különbség a jelen és a múlt között, mivel egy visszaemlékezés tökéletes felidézése, átélése semmiben sem különbözne a jelen pillanat átélésétől. Végtelen fraktáluniverzumok világába kerülnénk és lehet, hogy el is vesznénk benne örökre.

Vagy lehet, hogy így is van?

Ismeri mindenki a klasszikus halálközeli élmények legjellemzőbb vonását. Lepereg előttem az életem. Tökéletesen. Minden apró mozzanatával, minden érzelmével, sőt okozott áttételes érzelmével is, amivel mi hatottunk másokra. Egyszóval, a halálközeli élmény a tökéletes emlékezés. Valami felszakad, valami átszakad, nincsenek gátak, csak tökéletes emlékezés.

A Bhagavat Gíta egyik versében Isten azt mondja: „Én vagyok a felejtés és az emlékezés. Én adom a felejtést és az emlékezést is.”

Mindennek megvan a maga ideje. A felejtésnek és az emlékezésnek is.

Véleményem szerint, ami természetesen nem biztos, hogy helyes, a felejtés és az emlékezés egy olyan nagy és bonyolult rendszernek a része, amit nem érdemes bolygatni.

Hiába töröm a fejem, nem jut az eszembe. Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből.

Ez így van rendjén. Az embernek inkább azon kellene elgondolkodnia, hogy saját életében az emlékezés és a felejtés milyen jelentéstartalommal bír, nem pedig az emlékezést felejtésbe fojtani, vagy a felejtést mindenáron emlékezetbe idézni.

Láttam a lenyugvó Nap fényét Angkor romjai felett. Lángoló hegyeket a Dalmát partokon. Az anya szemét gyermekeim szemének tükrében. És a legfontosabb, hogy Rád emlékszem. A többi, amit elfelejtettem nem számít.

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter

A képen látható különleges ezüst medál forgatható. A tengelyén, megpörgethető, így egy végtelen spirális örvényt lehet látni benne. Felejteni vagy emlékezni. Ezért is a neve Oblivion medál. A felejtés és emlékezés ég-szere, közepében egy bordó gránát kővel, az Isteni erő szimbólumával.

Lélekzet

Léghajót fújt a szél a pókhálóból. Nem volt erős fuvallat. A lágy, meleg, nyári szél nem tudta elszakítani a fa ágaitól. Minden próbálkozásával szivar formájú zeppelint dagasztott belőle és a Hold fénye tette láthatóvá ezt a csillogó varázslatot.
A tenger már egybe olvadt a horizonttal és a sötétből csak a halászfalu fényei pislákoltak a parton. Szemben a tengeren, a nagy sziget sziluettje is eltűnt már az éjszakában.
Egy ponton a felhők szétnyíltak az égen és egy fénysugár világított meg valamit a sziget tetején. Egy fehér kupolás mészkőtemplom volt, fehér lépcsők vezettek fel hozzá a kikötőből.
Másnap csónakot béreltem a faluban és egy halásszal átkeltem a tengeren a szigetre. Meredek parton kötöttünk ki. Meredeken vittek cikk-cakkba fel a fehér lépcsők egyszer jobbra, majd balra fordulva a különös építményhez.
A lépcsők vége egy füves mezőre ért a szirt tetején. Előtte poros földút, túloldalán aranyló búzamező. Bár tikkasztóan forró nyári nap volt, hatalmas cédrusfenyő borított hűsítő árnyékot az érkezőkre, mellette a kupolás mészkőtemplom állt fehér méltóságban.
Emberek gyülekeztek körülötte, halkan duruzsoltak, beszélgettek, várakoztak. Egy kis idő múlva mindenki besétált a kapuján, én is utánuk mentem.
A körtemplomba lépve varázslat részese lettem. Bár kívülről kápolnának tűnt az építmény, átlépve küszöbét mintha egy nagyobb épületbe kerültem volna. Nem volt annyira egyértelmű kívülről, hogy tényleg ennyien elférhetünk ebbe a különös szentélyben.
Koncertre készültek a zenészek. Félkörbe helyezkedtek el a templom falánál. Hegedűk és nagybőgő is volt a hangszerek között. A terem másik felében a hallgatóság foglat helyet néma csendben.
És akkor megszólalt a zene. Nektárédes dallama úgy mosta át a lelkemet, mintha újra világra jöttem volna minden múltbéli emlékemmel együtt. A kábulat és a mámor zavarában idő kellett ahhoz, hogy észrevegyem, hogy a zenészek nem is játszanak hangszereiken.
Úr Isten! Mi történik itt? - szalad végig a gondolat a fejemben. Hatalmas hasadás, villanásnyi repedés és a zene elhallgatott. Az egyik zenész letette hangszerét, nagybőgőjét a falhoz támasztotta, lassan odajött hozzám, udvariasan megfogta a kezemet és félrehívott.
- Ez a templom egy különös építmény. Akusztikája révén képes arra, hogy az emberek gondolatait felhangosítsa és zenévé alakítsa. Itt mindig a hallgatóság a zeneszerző. Minél szebb dolgokra gondolunk, annál szebb szimfóniát hallhat vissza fülünk. Gyere, próbálj ki egy hangszert!

Döbbenten álltam a terem körfala mellett és rá kellett ébrednem, hogy én nem vagyok jó "zenész". Mikor is lesznek a gondolataim olyan tiszták, hogy mások is szép dallamnak hallják a maguk dallama mellett.

Szomorúan kisétáltam a hűvös teremből a forró nyárba, de megfogadtam, hogy egyszer még visszatérek a Dalmát tengerpartra Zadar mellé, és felkeresem Szukosannal szemben a szigeten azt a fehér mészkőtemplomot, hogy ismét meghallhassam lelkem levegővételét.

Fehér Péter

( A fénykép Hajdu Lajos alkotása )