RIME

Először nem akartam elhinni. Élete delén hajlamos az ember abba a hibába esni, hogy neki nehéz már újat mutatni, újat mondani, igazi új élményt nyújtani. Néha felébred benne valami olyan dolog, ami az alázat ellentéte, valami hangyányi gőg vagy büszkeség, hogy ő már mindent megismert, hogy ő már ismeri a világ dolgait, a történéseket, az embereket, az állatokat, a csillagokat, ... az érzelmeket.
Valahogy úgy érzi, hogy lelkének húrjait már nem olyan könnyű megpendíteni.

Aztán becsapják. Olyan sikeresen, hogy hónapok távlatából is borzongva emlékszik vissza rá és nem is felejti soha.

Persze tudom, hogy mindenkinek meg van a maga gyenge pontja, lelkében az a rész, amit ha megérintenek akkor nincs menekvés ...

Ha védtelen vagy a szépre, a különlegesre, a titokzatosra, a félelmetesre, akkor persze nem nehéz elbukni, de akkor is...

Egy film, egy könyv, egy színdarab, egy zene, egy dal, egy hang, egy íz, egy illat, egy hely, egy táj, egy lány, egy fiú elvarázsolhat.

Az élet.

Szigetre sodor a víz. Magányos, különös szigetre. Érthetetlen, titokzatos világba. Békés, de mégis vészjósló. Barátságos, de feszültséggel teli. Haladsz az úton és azt gondolod, ha megfejted a titkokat, kinyitod a kapukat, megmászod a lépcsőket, alámerülsz a tengerbe és összegyűjtöd a kincseket, akkor csak jó lehet a vége, mert te mindent megtettél.

... és akkor becsapnak.

Az élet nem az, aminek látszik. A sziget nem az a sziget. Nem te haladsz előre, hanem hozzád közelednek a dolgok. Nem neked kell megmenteni valamit, hanem téged kellene megmenteni.

... és a vége mindig ugyan az.

Örök körforgás.

Becsaptatok. Köszönöm a művészeknek és az alkotóknak, régen hatódtam meg ennyire.

Fehér Péter - RIME végigjátszása

Találtam egy kereket

Találtam egy kereket,
belepte a moha.
Az erdő mélyén leletem rá,
Ki tehette oda?

Leesett az égből a tizenkét hónap?
Megállt ott az idő, a tizenkét óra?

Nincsen neki tengelye, semminek sem kereke.
Ott fekszik az erdő mélyén a korhadó örök törvény,
A Tan kereke.

Fehér Péter

Mi lenne, ha egyszer kifordítanánk az Univerzumot?

A csillagok feketék lennének, a sötét űr pedig világos és fényes.

Mi van akkor, ha ez így is van, csak valami miatt fordítva érzékeli az ember?

Talán ez megmagyarázná azt, hogy a fény mindenütt jelent van, csak le kell róla rántani a sötét "leplet".
A "lepel" lerántása a fénysebesség, nem pedig a fénynek van sebessége, mert az állandó, mert az mindenütt jelen van.

Egyszerűen csak a fény mindenüttségének felismerése tart egy bizonyos ideig.

Fehér Péter 2015.10.27.

A nagy szépség - La grande bellezza

Kinek van ideje arra, hogy lassan végigsétáljon egy kora reggeli utcán és szemlélődjön? Kinek van ideje arra, hogy átnézzen egy kerítés fölött, vagy rácsain át belessen egy udvarba? Kinek van ideje arra, hogy felnézzen a hajnali madárfelhőkre az azúrkék égbolton? Mindenki csak siet, igyekszik valahonnét valahová, és csak a valahonnét-ra és a valahová-ra tud gondolni. Még a "kutyasétáltató" is csak teljesíteni szeretné gyorsan a mindennapos, kényszerű, rohanó "kötelességét".

Pedig az ember, szinte minden ember, a szíve mélyén arról álmodik, hogy bárcsak megérintené valami úgy, ahogy még sohasem, vagy valahogy úgy, ahogy egyszer hajdanán. Bárcsak megláthatná "Rómát", mert akkor akár meg is halhatna, hiszen történt vele valami olyan, amiért érdemes volt élni.

Valaki azonban "mindig" "Rómában" él és mégsem akar meghalni. Egy dolgot szeretne csak: emlékezni és soha sem felejteni. Az, aki a "nagy szépségben" él ugyan úgy lehet elesett, mint aki folyvást csak rohan.

Ha az embernek van ideje kora reggel az utcákon sétálva átnézni a kerítéseken, szemlélni mások apró életkockáit, a rohanó életet, akkor is, előbb vagy utóbb az ő élete is "elrohan". Lehet, hogy lassabban, mint másoké, de ezért talán még tragikusabb a szemlélődő ember élete, mert a mellette elrohanó sok-sok élet megélése súlyozottabban hat rá, mint akkor, ha csak a saját életével lenne elfoglalva. Ha mégis a magáéra gondol, akkor súlyozottabban keresi benne az értéket, erősebben keresi benne az értelmet, mert a mellette elrohanó világ gyakrabban rákényszeríti erre. A szemlélődésre rendelt ember sorsa éppen ezért különös teher.

A "nagy szépségben" élő ember legfélelmetesebb "ellensége" a felejtés. Mi lehet szomorúbb pillanat annál, amikor az ember már azt is elfelejti, hogy mi volt számára a legcsodálatosabb élmény az életben? Mi lehet annál drámaibb, amikor elakad az emlékezete egy ponton, keresi kutatja az érzést, és tudja, homályosan emlékszik is, hogy mi volt élete legszebb pillanata, de már nem tudja felidézni úgy élesen, inkább elveszik benne, talán csak valami ködszerű halvány illatot érez.

Ha az ember elfelejti élete boldog pillanatait, akkor mi marad meg neki?

A "nagy szépségben" élő ember számára nem marad semmi a csupasz életén kívül, és amikor már mindenki elment mellőle, számot kell vetnie végül saját életéről, élete értékéről, mert ami az ember életében igazán értékes, azt sohasem felejti el.

Ki szeretett igazán? Kit szerettem igazán?

Emlékszem!

Az ember lelke, mint a flamingók, megpihennek a "Föld" szigetein, házak tetején, teraszokon, erkélyeken, hogy aztán Isten lehelete továbbragadja őket  a nagy szépség felett.

"Mindig így végződik....   A halállal.
Előtte azonban ott volt az élet. Elrejtőzve a bla, bla, bla, bla ... bla..
... és minden a csicsergés és a zaj alatt lapult meg.
A csönd és az érzés.   Az érzelem és a félelem.
A szépség kiszámíthatatlan villanásai.
Aztán a szerencsétlen és nyomorult ember, és a szenny, mind betemetve a világi lét szégyenének takarójával. Bla, bla, bla, bla ...

Máshol, mindig van egy máshol.

Nem törődöm a máshollal, csak azzal, hogy ez a regény elkezdődjön.

Alapvetően ez csak egy "trükk". Egy "trükk". Igen, egy igazi "trükk"."


És az ember, a nagybetűs Ember visszatér a maga lépcsősorán a "gyökereihez", a cél forrásához, miközben egyszer még visszanéz "Rómára".

A TULIPÁN

Kevesen, de egyre többen tudják, hogy a tulipán virág a belső-ázsiai sztyeppék őshonos növénye. A tulipán többnyire csak Belső-Ázsiában nyílott és nyílik vadon. Európába Törökországon és Erdélyen keresztül terjedt el.

A tulipán mindig is ott virágzott a szabad ég alatt a füves pusztákon, a végtelen csillagos égbolt alatt, ahol a természettel együtt lélegző nomád népek élték mindennapi életüket. Azoknak az embereknek a lába előtt virágzott, akik nem falakat, nem erődítményeket építettek maguk és a természet közé, hanem minden reggel, mikor napfelkelte előtt felébredtek és kiléptek sátrukból, tulajdonképpen nem ki, hanem beléptek magába a természetbe, mélyet szippantottak a friss levegőből, végigtekintettek a táj és világ végtelenségén, maguk is egyé váltak a természettel. Minden reggel újjászülettek, mint a csecsemő az első lélegzetvételkor.

Ezek előtt az emberek előtt nyílt a tulipán a mezőn, ahol lovaik legeltek. Ezek előtt az emberek előtt varázsolta a rövid, szinte villanásnyi tavasz minden évben színes tulipános szőnyeggé, nem is szőnyeggé, hanem hullámzó virágtengerré a mezőt. Persze, hogy ilyenkor az ő szívük is felmelegedett. A tulipán lopta a melegséget a szívükbe. Szerették a tulipánt, és akit igazán szerettek, annak is tulipánnal jelezték. A szeretett virág a mindennapi életük része volt. A tulipán motívum megjelent a lószerszámokon, sírboltjaik felett, fafaragásaikon, ékszereikben, viseletükön.

A tulipán virág az ázsiai nomádok számára szinte az egyetlen virág volt azon a tájon. Minden évben egyetlen egyszer varázsolt a természet ilyen színpompás csodát a szemük elé. A gyorsan, pár nap alatt virágzó, majd szirmait lehullató virág éppen ezért lett számukra az élet, a villanásnyi élet, a pompázás, a ragyogás és elmúlás jelképe is. De a reményé és az újjászületésé is, hogy a Teremtőjük az új tavasz eljöttével nem veszítette el a bizalmát feléjük. Ezért lett művészetük szinte már „vallási” alapmotívuma a tulipán.

Valahol messze fent, ahol szívünk égi virágának gyökerei is erednek, magyar kultúránk és népünk összekapcsolódik ezeknek a nomád embereknek a szívével.

Aztán a tulipán virág, a messzi rónák végtelen kék égboltja alól, eljutott nyugatra is. Ahogy már írtuk, Erdélyen és Magyarországon keresztül.

… és ahogy a legtöbb dolgot, amit megérint a „lenyugvó nap” fénye, átváltozott. Átváltozott hatalmas Holland tulipánmezőkké, ahol már aratják őket. „Vágóhídra” kerültek a tulipánok is. A „szent” tulipánok is. Az emberek elfeledték a virágiparral együtt, hogy ott messze, Ázsia szívében, ahol a tulipánok szabadon nőnek a hullámzó mezőtengereken, nincsenek falak az emberek szívében, nincsenek falak a lélek és a természet között, csak a szerelem.

Azt azonban egyetlen egy laboratórium sem tudta kiölni a tulipánból, kísérletezhettek bármennyit is a színével és a formájával, „nemesíthették” bármennyire is „külcsínét”, hogy a tulipán mindig is magában fogja hordozni a tavasz, a szerelem és a szabadság esszenciáját.

… és azok az emberek, akik szívük virágának tulipánt nevelnek, mindig is az élet, a szabadság és a szerelem szellemét fogják követni. A tulipán kincs, és az a szív is, aki magában rejti ezt a virágot, világot.

"Ki fenn csillagokkal jár sokat, ismer lent emberi dolgokat."

" Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagok.
Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak.
Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél.
Ám a tudósok számára megannyi probléma. "

Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg.
                                                


Az ember kétféle irányba "utazhat". A belső univerzumba és a külső univerzumba. Az ember beletekinthet önmaga mélységeibe és beletekinthet a világűr mélységeibe is. Befelé és kifelé is "utazhat". Az ember egy pont a befelé irányuló létezés és a kifelé irányuló létezés küszöbén.

Egyfolytában utazunk. Néha befelé, néha kifelé. Néha egy kicsit tovább befelé, néha egy kicsit tovább kifelé.

Vajon melyik irány a helyes? Van-e egyáltalán helyes irány?

"Hosszú idő kell utazásomhoz. Hosszú az út is.

Elindultam az első fénysugár kocsiján, folytattam utam világok sivatag pusztaságain át s otthagytam lábam nyomát nem egy álló- és bolygócsillagon.

A leghosszabb út az, amelyen az ember legközelebb jut önmagához; s a legbonyolultabb gyakorlat, mely egy hang legtökéletesebb egyszerűségéhez vezet.

A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez.

Szemem mindenfelé elkalandozott, mielőtt becsuktam és mondtam: "Itt vagy te!"

A kérdés és a kétségbeesett "Ó hol?" kiáltás ezer könnyfolyamba olvad fel s elönti a világot a biztos hit hatalmas árjával: "Vagyok!""

Rabindranath Tagore - Áldozati ének 12.

"A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez."

Vajon hol tartok most? Teheti fel az ember a kérdést. Vajon hány ajtót kell kinyitnom még?

Sok-sok évvel ezelőtt, egy különleges éjjelen, varázslatos belső utazás történt velem. Akkor értettem meg, hogy az irányok illúziók, és azt, hogy mit is "énekelt" meg Tagore.

Csak a szív számít. Egyetlen irány van, csak a szív. Ha a szív elpusztul, a világ is elpusztul. A szív teremti a külső világot, így a világűr mélysége valójában szívünk mélysége. Amilyen a szívünk, olyan körülöttünk a világ is.

Ha őszintén belegondolunk, felismerhetjük azt az egyszerű tényt, ha bárhová is utazunk a világba, változhat a táj, változhat az ég, változhat a víz, de egy dolog nem változik, az emberi szív. Bárhová is vándorlunk a világba az emberi jóság és emberi gonoszság mindenütt megtalálható. És amilyen az emberi szív a világ adott pontján, olyan a táj is, az ég is a víz is.

Mi fontosabb van hát a szívnél?

Van még egy nagy titok, egy paradoxon, az élet egy különleges rejtélye, de erről majd egy kicsit később.

Folytatása következik.

Holdbárka - Vízözön

 Fent az égen magasan a felhők felett furcsa csillogás jelent meg. Mint a cseppkövek a barlang boltozatán, úgy ereszkedtek alá az égből a hatalmas víznyúlványok. Valamelyik előbbre tört, valamelyik lemaradt, egyre több és több jelent meg, mögöttük az égbolt összefüggő vízréteget alkotott, lassan közeledett a bolygó felszíne felé. Minden ötlet reménytelen volt a menekülésre. A teljes pusztulás várt a világra.
A lassan nyújtózkodó vízoszlopok alatt, mint ezernyi megriad rovar cikáztak a légi járművek. Nehéz megmondani hova igyekeztek, de talán az egyetlen céljuk a hazaérés lehetett. Az utolsó hazatérés.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Noé bárkája emelkedni kezd a bolygót elöntő vízözön mélyéről, bár akkor már nem lehetett tudni, hogy hol van a fent és hol van a lent. A víz elárasztotta az egész univerzumot a legfelsőbb bolygórendszerekig. A bárka kezdett távolodni a régi Föld felszínéről, maga mögött hagyva a sok-sok százezer éves otthont, a világot, amit valaha emberek népesítettek be, és ami most örökre elpusztult és feledésbe merült a vízözön hullámai alatt az örökkévaló időben.

 Vajon hova tart a bárka belsejében az élet megmaradt szikráival? Mi lesz vele? Csak sodródik a mindent elárasztó víz mélységében? Nem lehetett tudni, de valahová mindig minden tart, vagy valamihez mindig tart valami

 

 A bárka sodródott a mélyben, terelgette a hatalmas  hal. Végigúszott a bolygó metropoliszai fölött, ahol az épületek valaha az égig értek. Most már se ég, se föld nem volt. Csak a pusztulás.

A fény egyre csak fogyott és a víz mélye kezdett sötétbe borulni.

Ahogy egyre sötétebb lett úgy kezdett a hatalmas bálna egyre jobban világítani. Fluoreszkált a teste és ahogy kerülgette a bárka gömbjét, megcsillant fémes felületén a hal fénye.

Csak a szívveréshez lehetett viszonyítani az időt, hiszen nem voltak már csillagok, se bolygók, amiknek járása irányt mutatott volna. A végtelen sötétség terült el mindenütt.

Mikor a bárka már jó ideje a vízözön sötét mélységeiben úszott, olyan volt, minta nem is vízben lenne, hanem az űrben. Minden ami körülvette, egyforma volt. Nem volt sem lent, sem fent, csak az egyforma sötétség. Hogy a bárka mozgott vagy körülötte az egész világ, nem lehetett eldönteni. Napok teltek el azóta, hogy az utolsó csillagok is kihunytak az égen és a víz alatt úszó bárkára a teljes sötétség borult. A fénytelenség olyan, mint a semmi. Majdnem olyan. Ha kívül nincs semmi, akkor az ember csak egy irányba fordulhat. Befelé. Ha a külvilág összezsugorodik és visszahúzódik az emberbe, akkor az olyan, mint a halál. Elkezdődik a befelé utazás. A léleknek már nincsen támpontja kívül, így elkezd befelé tükröződni. A belső világ kitágul és elkezd utazni a Szív felé. Ezen a küszöbön volt a bárka. Az élet és halál pengeélű, talán nem is létező határán.

Aztán történt valami. Valahol az iránytalan térben megjelent egy fénysugár. Egy fénypont.

A hatalmas bálna kezdett élénkebbé válni és egyre gyorsabb úszott a bárka  körül. Spirális örvényeket kavart és húzta maga után a bárkát.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------