2013. december 20., péntek

"Ki fenn csillagokkal jár sokat, ismer lent emberi dolgokat."

" Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagok.
Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak.
Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél.
Ám a tudósok számára megannyi probléma. "

Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg.

                                                


Az ember kétféle irányba "utazhat". A belső univerzumba és a külső univerzumba. Az ember beletekinthet önmaga mélységeibe és beletekinthet a világűr mélységeibe is. Befelé és kifelé is "utazhat". Az ember egy pont a befelé irányuló létezés és a kifelé irányuló létezés küszöbén.

Egyfolytában utazunk. Néha befelé, néha kifelé. Néha egy kicsit tovább befelé, néha egy kicsit tovább kifelé.
Vajon melyik irány a helyes? Van-e egyáltalán helyes irány?

"Hosszú idő kell utazásomhoz. Hosszú az út is.
Elindultam az első fénysugár kocsiján, folytattam utam világok sivatag pusztaságain át s otthagytam lábam nyomát nem egy álló- és bolygócsillagon.
A leghosszabb út az, amelyen az ember legközelebb jut önmagához; s a legbonyolultabb gyakorlat, mely egy hang legtökéletesebb egyszerűségéhez vezet.
A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez.
Szemem mindenfelé elkalandozott, mielőtt becsuktam és mondtam: "Itt vagy te!"
A kérdés és a kétségbeesett "Ó hol?" kiáltás ezer könnyfolyamba olvad fel s elönti a világot a biztos hit hatalmas árjával: "Vagyok!""

Rabindranath Tagore - Áldozati ének 12.




"A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér a sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez."

Vajon hol tartok most? Teheti fel az ember a kérdést. Vajon hány ajtót kell kinyitnom még?

Sok-sok évvel ezelőtt, egy különleges éjjelen, varázslatos belső utazás történt velem. Akkor értettem meg, hogy az irányok illúziók, és azt, hogy mit is "énekelt" meg Tagore.

Csak a szív számít. Egyetlen irány van, csak a szív. Ha a szív elpusztul, a világ is elpusztul. A szív teremti a külső világot, így a világűr mélysége valójában szívünk mélysége. Amilyen a szívünk, olyan körülöttünk a világ is.




Ha őszintén belegondolunk, felismerhetjük azt az egyszerű tényt, ha bárhová is utazunk a világba, változhat a táj, változhat az ég, változhat a víz, de egy dolog nem változik, az emberi szív. Bárhová is vándorlunk a világba az emberi jóság és emberi gonoszság mindenütt megtalálható. És amilyen az emberi szív a világ adott pontján, olyan a táj is, az ég is a víz is.

Mi fontosabb van hát a szívnél?

Van még egy nagy titok, egy paradoxon, az élet egy különleges rejtélye, de erről majd egy kicsit később.

Folytatása következik.

2013. november 22., péntek

Holdbárka - Vízözön





 Fent az égen magasan a felhők felett furcsa csillogás jelent meg. Mint a cseppkövek a barlang boltozatán, úgy ereszkedtek alá az égből a hatalmas víznyúlványok. Valamelyik előbbre tört, valamelyik lemaradt, egyre több és több jelent meg, mögöttük az égbolt összefüggő vízréteget alkotott, lassan közeledett a bolygó felszíne felé. Minden ötlet reménytelen volt a menekülésre. A teljes pusztulás várt a világra.
A lassan nyújtózkodó vízoszlopok alatt, mint ezernyi megriad rovar cikáztak a légi járművek. Nehéz megmondani hova igyekeztek, de talán az egyetlen céljuk a hazaérés lehetett. Az utolsó hazatérés.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------






Noé bárkája emelkedni kezd a bolygót elöntő vízözön mélyéről, bár akkor már nem lehetett tudni, hogy hol van a fent és hol van a lent. A víz elárasztotta az egész univerzumot a legfelsőbb bolygórendszerekig. A bárka kezdett távolodni a régi Föld felszínéről, maga mögött hagyva a sok-sok százezer éves otthont, a világot, amit valaha emberek népesítettek be, és ami most örökre elpusztult és feledésbe merült a vízözön hullámai alatt az örökkévaló időben.
 Vajon hova tart a bárka belsejében az élet megmaradt szikráival? Mi lesz vele? Csak sodródik a mindent elárasztó víz mélységében? Nem lehetett tudni, de valahová mindig minden tart, vagy valamihez mindig tart valami




 A bárka sodródott a mélyben, terelgette a hatalmas  hal. Végigúszott a bolygó metropoliszai fölött, ahol az épületek valaha az égig értek. Most már se ég, se föld nem volt. Csak a pusztulás.
A fény egyre csak fogyott és a víz mélye kezdett sötétbe borulni.
Ahogy egyre sötétebb lett úgy kezdett a hatalmas bálna egyre jobban világítani. Fluoreszkált a teste és ahogy kerülgette a bárka gömbjét, megcsillant fémes felületén a hal fénye.



Csak a szívveréshez lehetett viszonyítani az időt, hiszen nem voltak már csillagok, se bolygók, amiknek járása irányt mutatott volna. A végtelen sötétség terült el mindenütt.


Mikor a bárka már jó ideje a vízözön sötét mélységeiben úszott, olyan volt, minta nem is vízben lenne, hanem az űrben. Minden ami körülvette, egyforma volt. Nem volt sem lent, sem fent, csak az egyforma sötétség. Hogy a bárka mozgott vagy körülötte az egész világ, nem lehetett eldönteni. Napok teltek el azóta, hogy az utolsó csillagok is kihunytak az égen és a víz alatt úszó bárkára a teljes sötétség borult. A fénytelenség olyan, mint a semmi. Majdnem olyan. Ha kívül nincs semmi, akkor az ember csak egy irányba fordulhat. Befelé. Ha a külvilág összezsugorodik és visszahúzódik az emberbe, akkor az olyan, mint a halál. Elkezdődik a befelé utazás. A léleknek már nincsen támpontja kívül, így elkezd befelé tükröződni. A belső világ kitágul és elkezd utazni a Szív felé. Ezen a küszöbön volt a bárka. Az élet és halál pengeélű, talán nem is létező határán.





Aztán történt valami. Valahol az iránytalan térben megjelent egy fénysugár. Egy fénypont.

A hatalmas bálna kezdett élénkebbé válni és egyre gyorsabb úszott a bárka  körül. Spirális örvényeket kavart és húzta maga után a bárkát.






--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



2013. november 8., péntek

Három világ



Néha eltűnődöm Escher grafikája fölött. Nagyon szeretem. Ő a "Három világ" nevet adta neki, bár az én véleményem az, hogy lényegesen több látszik rajta. Persze kinek mit jelent az, hogy világ.

A papír lapja, amire a képet rajzolta csak két dimenziós. Egy sík lap. Mégis, amit teremtett rá, egy egész univerzum. 

Kinek mit jelent az, hogy világ? Kezdjük a mélyén.

A halnak a világ a tó mélye.  Ezernyi búvóhelyével, táplálékával, örömével és félelmével. Vajon világ-e neki az ég és a lég, mikor feltekint a tó mélyéről? Világ-e neki a madár, a faág, a Nap, amit nem érinthet, csak szemlélheti őket? Ki tudja?

A víz tükre a határ. A határfelület. Ott néha találkozik a lent és a fent. Két világ határa. Egy hajszálnyi pengeél, ami talán nincs is, mert melyik fizikus tudná megmutatni azt a pontot, ahol a víz és a lég találkozik. A végtelenségig lehetne nagyítani. Mégis van.
Rajta úsznak a levelek. A levelek az üzenetei a fenti és kinti világnak. A halacska látja, hogy lehull a fáról a levél. A határfelületen megérintheti azt, amit amúgy nem tapasztalhatna meg soha. Bár a levél száraz és nem olyan, mikor zölden a fa ágán csüng, mégis egy üzenet a fenti világból.

A tó mélye a hal világa, a víz tükre a határ.

A parti fák magukat is szemlélhetik a vízben. A hal sohasem teheti meg ezt. A fák az égig érnek és gyökerük a mélyből ered. Ha magukat akarják megismerni, a vízbe tekintenek, ha a szabadságot, az égbe.

Vajon mit gondolhat a hal a fákról? És mit gondolhat a fa a halról? Valószínű semmit.
… de nem csodálkoznék azon sem, ha egyszer kiderülne, hogy többet tudnak egymásról, mint mi emberek. Mint mi emberek egymásról.

Vajon van-e nekünk embereknek olyan határunk, mint halnak a víz tükre? Vannak-e világok, amiket nem érinthetünk, csak szemlélhetjük őket? Vannak-e levelek abból a világból? Érinthetjük-e őket valaha?

Egyszer biztosan.

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter

A kép Maurits Cornelis Escher garafikája. A címe: Three Worlds – Három világ
 


2013. október 29., kedd

ADATHORDOZÓ



  Kedves olvasó! Ismét egy rövid szellemi utazásra szeretném hívni. Az alább olvasható gondolataimhoz, mindenki közelítsen úgy, mint egy meséhez, és csak annyit fogadjon el belőle tényszerűen, amennyi illeszkedik a saját világképébe.

  A napokban, Kőhalmi Zoltán, Karinthy-gyűrűs humoristánk műsorát hallgattam a műhelyemben. Fellépésének egyik vicces eleme a Pioneer-tábla volt. Biztosan önök is hallottak arról az arannyal bevont alumínium lemezről, amelyet két űrszonda fedélzetén is elhelyeztek a NASA kutatói, mielőtt elindították volna bolygónkról évekkel ezelőtt a világűr mélységei felé. A táblák célja az volt, ha valaha az űrszondák földönkívüli, értelmes civilizációkkal kerülnének kapcsolatba, akkor a lemezen elhelyezett adatokból és szimbólumokból, mint egy üzenet, információkat olvashatnak ki az idegen lények rólunk, földlakókról.



   Humoristánk azt az oldalát karikírozta ki ennek a tudományos hírnek, hogy miért is ezeket a jeleket, ábrákat, szimbólumokat helyezték el a lemezen, és történetének csattanója az volt, ha ma ledobnák ezt a táblát, mondjuk "Kiskunlacházán", akkor az azt megtaláló, ma élő földi embernek se lenne fogalma róla, hogy mit akarnak jelenteni a rajta lévő képek, nem hogy egy földönkívüli idegen lénynek, civilizációnak.

   Nagyot nevettem Kőhalmi Zoltán műsorán. Nagyszerű humorral világított rá arra, hogy mennyire relatív minden a világon, és igazából semmi sem az, aminek látszik.

   A mai napig be kell látnia a tudománynak, hogy a világ legjobb adathordozója a kőtábla, az arany és ezüst lemez, bizonyos, ritkább esetekben a fa. Hol lesznek majd száz, százötven év múlva a most kiírt cd-k, wincseszterek vagy mágnesszalagok adatai? Ha nem rögzítjük őket újra és újra folyamatosan, akkor sehol.

  A múltból korunkba érkező „időkapszulák”, anyagtáblák feliratai, ősi kőtemplomok vésetei, barlangok rajzai vagy a föld mélyéből előkerülő arany és ezüst kincsek mind-mind olyan információkat hordoznak, mint a világűrbe kiküldött Pioneer-tábla. Csak ott a tér adja a távlatot, a Földön pedig a több ezer évet áthidaló végtelen idő.
   Hiába vagyunk emberek, hiába vagyunk ugyan azon a bolygón ezer és ezer éve, a letűnt civilizációk és kultúrák üzenetei ilyen mélységes időtávlatokból sok esetben olyan értelmetlenül állnak előttünk, mint a Pioneer-tábla egy idegen bolygón.

 A legutóbbi bejegyzésem egy különös jel, jelkép volt. Elhal a levél. Ősz van. Ezer éveket áthidaló szimbólum, a hal szimbóluma.




   A hal szimbóluma egy rendkívül mély, minden kultúrában és civilizációban felelhető ősi motívum. Keresztény kultúrkörünk alapján sok mindent párosítunk hozzá, sok mindent tudunk róla, de ismételten fontos kihangsúlyozni, a Föld minden táján és idejében kitüntetett szerepe volt ennek a jelnek. Minden vallás és világnézet kiemelt figyelemmel fordult felé.

A Kagylókűrt LVII. számában, Rácz Géza nagyszerű tanulmányt írt a halak és a vízöntő korszakok jelképrendszeréről. Álljon itt egy rövid, kiragadott elemzés a hal jelkép szimbolikájáról:

"A Halak asztrológiai jelére még ki kell térnünk. Legegyszerűbb értelmezése szerint a két egymásnak feszülő vonal két fickándozó vagy ívó halat jelöl, utalva a termékenységszimbolikára. Mélyebb értelmezése szerint az egyik ív az ember véges, korlátozott tudatát jelenti, míg a másik a kozmikus, isteni teljesség-tudatot szimbolizálja. A köríveket középütt összekötő egyenes pedig az élet anyagi és szellemi szféráinak összekötését jelzi. ( 1. ábra )


Ha a lendületes vonalakon túl a Halak jegy pontos szerkezetére vagyunk kíváncsiak, körzőt kell ragadnunk. Ezzel a szimbolikus grafikus jelek területéről átlépünk a tudományos szimbolika térfelére, ahol a pontosan megszerkeszthető, geometriailag alátámasztható, kalkulálható tények szintén roppant kódolt jelentéshalmazt hordoznak. A két egymást metsző, azonos sugarú kör önálló felületei, valamint egymásból kimetszett felülete az egész mindenséget magában foglalja."

... és itt jön még egy idézet Robert Lawrov híres tudóstól:

"Végy egy egységnyi sugarú kört, majd ennek a körnek a kerületén egy tetszőleges pontot középpontnak véve rajzolj egy másik, ugyanakkora sugarú kört. A két kör középpontjait egy vízszintes vonalon helyezd el, s amit a két kör kimetsz egymásból, az a titokzatos halhólyag ( vesica piscis) ... "

Ezek után egy rendkívül filozofikus és nagyszerű eszmefuttatás következik, aminek az a lényege, hogy a bal oldali kör a férfi és a szoláris szimbólumok tárháza. A jobb oldali a lunáris, női természetű dolgok világa.

"Az egymást metsző körök - kiváló szimbólumai a sejtnek, vagy bármely egységnek, az osztódás, a duálissá válás folyamatában - közös mezeje hal alakzatot mutat, ami szimbolikusan Krisztusra mint halra utal. Ez a mező összekapcsolja az eget és a földet, a teremtőt és a teremtést."

A vesica piscis egy olyan archaikus motívum, ami magában foglalja az anya ölének lencse motívumát, a férfi nemzőerejének formáját, a búzaszemet, mint életet, a fogyó és növekvő Hold sarlóját az élet virágának bimbóját.

    Szeretnék megosztani az olvasóval egy vázlatomat, ami megelőzte annak az ékszernek a születését, ami az én világképemben a hal szimbóluma és a fentiekben leírt jelképrendszerek összesített formája.



Hal vagyok Isten tengerében,
az életet tőle nyerem.
Mit nekem lég vagy száraz föld,
a Víz az én életem.

  Hogyan is lehetne szebben és egyszerűbben elmondani rajzos, képi formában az élet létrejöttét? Ezen a ligatúrán minden egyben van. Virágnyelven!
A nő a szirom, a kehely a befogadó. A férfi a "behatoló", illeszkedő elem. Ami ha kitölti a női létet, megszületik az élet. A női és férfi szerelméből egy új világ, egy új virág, egy új élet születik.

"- A virág, és különösképp annak kelyhe, nem csupán a mindenkiben - nőben és férfiban egyaránt - benne rejlő nő jelképe, hanem a fejlődés, tisztulás magas fokának jele is. A lelki fejlődés gyökere a lélek eredendő fény-természete, lépcsői a mulandóság fölött győzedelmes öröklét, a tudatlanság fölött győzedelmes tudatosság és a nyomorúság fölött győzedelmes boldogság. A virág még nem a legfelső fok, nem maga a boldogság, mert az a lelki növény termése volna. A virág a gyökér magasabb oktávja és a törzs felsőfoka, s a gyümölcs szükségszerű előfeltétele. A virág szirmainak külseje a külvilág felé fordul, ezért felszíni, külszíni. Belső felülete azonban a kinccsel érintkezik. A kehely a kincs valódi védelmezője, s a külső szirmok védő ereje is a kehely létéből fakad. Éppen ezért a kehely a szirmok esszenciája. De mi a kehely esszenciája?
......
Ezért a virág esetében az essentia quinta az illat, ami vertikálisan szabadul ki a mindenség törvényeink hatóköre alól. A szél képes magával ragadni a virág illatát, így az érezhető, nem tűnik titkosnak. Mégis rejtett, kódolt az üzenete, s hírét viszi az élet misztériumának.
- A virág a befogadás - ismét női jelleg!- képességének jelzése is. De nem a virág pártája , szirmai vagy ékes színe, külső jellege a lényeg, hanem a virág kelyhe. A méhecske is a virág kelyhébe bújik, nem a szirmok külső felületét keresi fel. A kehely a látható virág láthatatlan benső felülete.
.....
Az ember ... szíve is kehely, ami az érzést őrzi. ... Mi hát a szív esszenciája?" ( Rácz Géza - Élettengely )






   Az ékszer tervezésénél, a függeléknél, a valódi akvamarin kő a lelket jelképezi, ami az éltető víz szimbóluma. Kék, mint Isten tengere, amiben mi lelkek vagyunk a halak. Ha a női és a férfi princípium egymásba olvad és lelkesül, akkor új élet születik a világba.




Köszönöm, hogy elolvasták!
Fehér Péter