Oblivion

Oblivion

"Én láttam sok olyat, amit ti emberek el sem hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén, gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser Kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben..."

Ezeket mondta a robot, mielőtt lehajtotta a fejét, becsukta a szemét és az előre beprogramozott életideje lejárt.
Emlékezett. Talán ez tette egy kicsit emberivé. Visszaemlékezett valami szépre, valami fontosra az életében, mielőtt „meghalt” volna. Olyan dolog jutott az eszébe, ami páratlan volt a számára, egy olyan dolog, amiért még egy érzelmek nélküli robotnak is érdemes volt „élnie”.

Emlékezés és felejtés. Két különös fogalom.

Honnan ered a felejtés és honnan ered az emlékezés?

Mi abban, vagy van-e egyáltalán igazság abban, hogy valaki tud felejteni, valaki pedig képtelen rá? Valaki rendkívül aprólékosan képes emlékezni, valaki pedig még nagy vonalakban is képtelen rá.

Van-e célja az emlékezésnek és felejtésnek? Ha valamit elfelejtünk, akkor azt jobb, hogy elfelejtjük? Ha pedig észben tartunk valamit, és nem felejtjük el, annak szintén értelme van?

Nehéz filozófiai kérdések.

Jorge Luis Borgesnek van egy különös elbeszélése: Funes, az emlékező. Egy olyan emberről szól, aki egy baleset folytán, miután leesett egy lóról és beverte a fejét, elvesztette a felejtés képességét. Onnantól mindent, amit az érzékeivel érzékelt, bármelyik pillanatban fel tudta idézni a legnagyobb részletességgel. Csak leült a fotelba és emlékezett.

„Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.
Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is: "Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo (Funes) egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen.”

Fantasztikus! Ha mindenre emlékeznénk, akkor megszűnne a jelen. A szentséges jelen. Ugyanis a tökéletes emlékezőképesség egy olyan feneketlen mély örvénybe rántana, ami kiragad a jelenből és szinte egy másik létezésbe vinne át. Ha tökéletesen tudnánk emlékezni, akkor nem lenne különbség a jelen és a múlt között, mivel egy visszaemlékezés tökéletes felidézése, átélése semmiben sem különbözne a jelen pillanat átélésétől. Végtelen fraktáluniverzumok világába kerülnénk és lehet, hogy el is vesznénk benne örökre.

Vagy lehet, hogy így is van?

Ismeri mindenki a klasszikus halálközeli élmények legjellemzőbb vonását. Lepereg előttem az életem. Tökéletesen. Minden apró mozzanatával, minden érzelmével, sőt okozott áttételes érzelmével is, amivel mi hatottunk másokra. Egyszóval, a halálközeli élmény a tökéletes emlékezés. Valami felszakad, valami átszakad, nincsenek gátak, csak tökéletes emlékezés.

A Bhagavat Gíta egyik versében Isten azt mondja: „Én vagyok a felejtés és az emlékezés. Én adom a felejtést és az emlékezést is.”

Mindennek megvan a maga ideje. A felejtésnek és az emlékezésnek is.

Véleményem szerint, ami természetesen nem biztos, hogy helyes, a felejtés és az emlékezés egy olyan nagy és bonyolult rendszernek a része, amit nem érdemes bolygatni.

Hiába töröm a fejem, nem jut az eszembe. Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből.

Ez így van rendjén. Az embernek inkább azon kellene elgondolkodnia, hogy saját életében az emlékezés és a felejtés milyen jelentéstartalommal bír, nem pedig az emlékezést felejtésbe fojtani, vagy a felejtést mindenáron emlékezetbe idézni.

Láttam a lenyugvó Nap fényét Angkor romjai felett. Lángoló hegyeket a Dalmát partokon. Az anya szemét gyermekeim szemének tükrében. És a legfontosabb, hogy Rád emlékszem. A többi, amit elfelejtettem nem számít.

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter

A képen látható különleges ezüst medál forgatható. A tengelyén, megpörgethető, így egy végtelen spirális örvényt lehet látni benne. Felejteni vagy emlékezni. Ezért is a neve Oblivion medál. A felejtés és emlékezés ég-szere, közepében egy bordó gránát kővel, az Isteni erő szimbólumával.