El Camino – Az ÚT medál

Nemrég megkeresett egy nagyon kedves kisiskolás kori osztálytársam, hogy szeretné, ha készítenék neki egy medált. Az ékszer annak állít emléket, hogy a tavalyi évben végigjárta a Szent Jakab zarándokutat Spanyolországban. Bár ennek az útnak a legismertebb jelképe a fésűs kagyló, ő nem akarta, hogy csak önmagában legyen ez a szimbólum a medál.

Amikor feltettem neki az elkerülhetetlen kérdést, hogy számára legtömörebben és legrövidebben megfogalmazva mit jelentett az út, akkor ezt a választ kaptam (többek között):
„Figyelem. Figyelem önmagamra, az útra, mert könnyen el lehet tévedni és akkor csak kerülőutakon térhet vissza a helyes útra az ember.”

Akkor már egyértelmű volt számomra az ékszer, megszületett bennem a kép róla. Az oldalamat követők már ismerik azokat a gondolataimat, amik az élet, az út, az élet útvesztője, az élet labirintusáról megfogalmaztam, és természetesen a legutóbbi bejegyzésemet: „Az élet egy híd, ne építs rá házat!” bölcsesség is ebbe a filozófiai gondolatkörbe tartozik, mégis fogadják szeretettel az El Camino medál apropóján bennem felébredt gondolatokat.

Az élet csodás ténye, oly ragyogóan összetett, hogy hasonlatok ezreivel lehet leírni. Most mégis egy fogalomkörnél maradok, az Útnál.

Az élet egy útvesztő. Az élet egy labirintus. Elágazó ösvények kertje, mesebeli erdő. A közepén ott a szív, amiben lelkünk lakozik. Jelen esetben az út közepén a kagyló van, aminek szimbolikáját most nem fogom kifejteni, mert oldalakat töltene meg. A labirintus közepén elhelyezkedő kagylót úgy alakítottam ki, hogy bár az ékszer közepében van, mégis belevezet az útvesztő folyosója, be lehet járni és ki lehet belőle jutni. Bár a kagyló a medálban az útvesztő mértani közepe, az átjárhatóság szempontjából a medál minden pontjával egyenrangú rész.

Indulj el egy úton én meg egy másikon, s ahol egymásra találunk ott foglak szeretni.

Életünk az élet útvesztőjében való bolyongás. Néha, a szerencsések gyakran, vagy állandóan megtalálják, „elkapják” azt a fonalat, ami kivezet bennünket ebből a labirintusból. Az ember vágyódása arra, hogy megtalálja az akadályok nélküli helyes, egyenes utat teljesen természetes. Nem akarunk labirintust, nem akarunk útvesztőt. Egyenes, a végtelen-kék horizontba nyúló utakat akarunk, amin kacagva szaladunk tova.

De az élet nem ilyen. Az élet azoknak az elágazó ösvényeknek a kertje, ahol ébernek kell lennünk, hogy ne tévedjünk el. „Figyelem. Figyelem önmagamra, az útra, mert könnyen el lehet tévedni és akkor csak kerülőutakon térhet vissza a helyes útra az ember.”

Végtelen útvesztő, sűrű rengeteg, félek, hogy lelkem örökre elveszett.
Talán a madár az, ami majd elvezet, segít és végül az ösvényt megleled.

Az élet zarándokút. Jönnek-mennek a „kalandok”, az emberek, a kereszteződések.
Az, hogy mi viszi az embert ezen az úton, az a fontos. Elérni a sírt? Elérni valakit? Elérni a tengert?

Mindenkinek meg van a maga zarándokútja a maga célállomásával.

Éberség! Ismerd fel! Ha felismered, egyenessé válik az út. Az elágazó ösvények kertje hatalmas spirállá változik, ami vonzani fog a cél felé. Ismerd meg önmagad és megtalálod a helyes utat!

Indulj el egy úton én meg egy másikon, s ahol egymásra találunk ott foglak szeretni.
Végtelen útvesztő, sűrű rengeteg, félek, hogy lelkem örökre elveszett.
Talán a madár az, ami majd elvezet, segít és végül az ösvényt megleled.
Sohase hidd el, hogy az élet egy útvesztő, …………………………………………………..


És mindenki úgy fejezheti be, amilyen az ő zarándokútja.

Sohase hidd el, hogy az élet egy útvesztő,
a másikat szeretni sohasem lesz késő!

Köszönöm, hogy elolvasták!

Fehér Péter